Ne másnak feleljünk meg

2014. március 11. | Írta: Mester Ágnes

Milyen elvárásokkal szembesül egy gyönyörű színésznő, egy tehetségkutató győztese, egy gyermekpszichológus és egy világbajnok csapat edzője? Mindenkitől elvár valaki valamit, és mi magunk is elvárunk egy-két dolgot magunktól: például hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Vagy mégsem?

Amikor egymásra licitálva mesélt Danics Dóra és Kemény Dénes arról, hogy tulajdonképpen jó tanulók voltak, de néha új ellenőrzőt kellett kérniük, mert már nem fértek el az intők, kicsit megnyugodtam. Ha az vetíti előre a felnőttkori sikereket, hogy ki hány intőt szerez az iskolában, akkor egy percig sem kell többé a gyerek jövőjéért aggódnom. Dénes papája – Fecsó bá, a legendás vízilabdaedző – és Dóri anyukája – Bach Szilvia humorista – rém jól szórakozott ezeken a beírásokon. Nekem ez a része még nem megy ennyire jól, de majd gyakorlom.

Az iskola elvárásai sokszor túlzóak, különösen, ha az óvoda felől nézzük, ahol a gyereket még alig kötik korlátok. Gregor Bernadett a kisebbik fia révén most épp ezzel szembesül. Riha Zsófia pszichológus próbálta nyugtatni: nem kell mindig ötösöket hozni, nem kell minden elérhető különórára beíratni, és néha nyugodtan vállalhatunk vele egy kis cinkosságot: a gyereknek tudnia kell, hogy hiszünk benne. „Én mindig megpróbáltam elhitetni velük, hogy zsenik, mégse lettek kitűnő tanulók” – próbált Gabi ellenkezni a szakemberrel, de Zsófiát nem győzte meg. „Persze, ismernünk kell a gyereket, és arrafelé indítani, ahol valóban megélheti a sikert. A siker adja majd a magabiztosságot a következő feladathoz, és az fogja motiválni is a lehető legjobb teljesítmény elérésére.”

„Mindig igyekeztem kis lépésekkel haladni – erősítette meg Kemény Dénes is. – Csak 10 százalékkal követeltem többet a csapattól, mint amit már elértek. Elérhető célokat kell kitűzni, amiket a siker visszaigazol, és ezután újra lehet 10 százalékot emelni.”  Ha valakinek, neki igazán elhihetjük, hogy ez működik: csak gondoljunk a magyar vízilabda-válogatottra.

„Nem lehet mindig, mindenkinek megfelelni” – mondja Gregor Bernadett, akivel szemben mindig magasak voltak az elvárások: folyton bizonyítania kellett, hogy nemcsak szép, hanem tehetséges is. „Ma is görcsbe rándul a gyomrom egy pillanatra, ha énekes szerepet kapok – »lássuk, hogy énekel a Gregor lánya« –, de már tudom kezelni. El kellett jutnom odáig, hogy ne mások elvárásainak feleljek meg, hanem a sajátjaimnak.”

A pszichológus erre sűrűn bólogatott, és kiemelte, hogy a belső kontroll a felnőttség egyik bizonyítéka. „Sok páciens jön hozzám, aki 40-50 évesen még mindig külső kontrollos.” Idáig el kell jutni. Danics Dóri most mesterképzést kap ebből, de úgy tűnik, remekül bírja. „A legnagyobb bajom ez – emelte föl a lábát, hogy a kamerák is láthassák a tízcentis sarkú bokacsizmát. – Életemben nem volt rajtam magas sarkú cipő, de most meg kell barátkoznom vele. Muszáj volt belátnom, hogy a színpadon is, a TV-ben is csak ez mutat jól.” „Adhatok egy tanácsot? – emelte meg Gabi is a saját, tizenegy centis sarkát. – Fogd fel munkaruhának!”

GREGOR BERNADETT

„Nem nevelni akarom a fiaimat, hanem az útjukat egyengetni, segíteni nekik mindenben. Én is ezt kaptam a szüleimtől. Jó tanuló voltam, de nem várták el tőlem, hoegy kizárólag ötösöket hozzak. Amikor pedig véletlenül becsúszott egy egyes, édesapám azt mondta: Nahát, kislányom, kaptál egy fááát? Olyan szerethetően tudta mondani.”

DANICS DÓRA

„Maximalista vagyok magammal szemben, ha a munkáról van szó, és a legnehezebb saját magamnak megfelelnem. Fontosak a kritikák is, de eleinte, amikor a tehetségkutató folyt, egy félmondatnyi bírálattól is kikészültem. Ma már tudom, melyik kritika az, amiből tanulhatok, az igazságtalanokkal pedig nem vagyok hajlandó foglalkozni.”

RIHA ZSÓFIA

„Sajnos gyakran tapasztalom, hogy a szülők szeretetmegvonással büntetnek, például nem mesélnek akkor, ha a gyerek rossz jegyet hoz haza. Kisiskolás korban az a legfontosabb, hogy motiváljuk és segítsük a gyermeket, és legyünk vele a feladatai elvégzésénél is, ha igényli. Utána jöhet a játék.”

KEMÉNY DÉNES

„A legfontosabb számomra az, hogy a saját elvárásaimnak feleljek meg, szövetségi kapitányként ezért nem nyomasztottak külső elvárások. A sydney-i olimpia előtt nem lehetett más cél számomra és a csapat számára, mint az aranyérem. És ezt mondtam is. Az lett volna a baj, hogyha csak mondom, de nem úgy érzem.”