Nem hiszek az örökkében!
Összetartozás mindenekfelett. Az a fajta bizonyosság, hogy a világ összedőlhet, mi akkor is számíthatunk egymásra. Ez az érzés nem azonnal érkezik, ezért tenni kell. Szeretni, kitárulkozni, lemeztelenedni. De mindenekelőtt bízni. De képes-e bízni a másikban a ma élő ember?
Mára már elfogadottá váltak a kizárólag laza haverságon és szexen alapuló, érzelem nélküli kapcsolatok. Kihagyni az ismerkedést, a becézgetést, a simogatást, azonnal a lényegre térni akár menőnek, vagánynak is tűnhet.
Az esküvők és gyermekvállalások csökkenő tendenciája is bizonyítja, hogy a szerelem, az összetartozás megélésének igénye egy kissé háttérbe szorul. Az számít erősnek, életrevalónak, keménynek, aki egyedül is boldogul, akinek nincs szüksége társra ahhoz, hogy átvészelje a mindennapokat. Ám ez a fajta ’érzelmi önállóság’ leggyakrabban nem más, mint sérülés, amely a kisgyermekkorban, a kötődni tanulás időszakában ért minket.
Sem előttem, sem utánam
Azt a férfit soha nem fogom elfelejteni – meséli a 39 éves Nóra. – A neten ismerkedtünk meg, és már az első telefonbeszélgetéskor imádtuk egymást. Hatalmasakat nevettünk együtt, mindenhová elcipelt magával, ajándékokkal halmozott el, és nem tudtunk betelni egymás történeteivel, gondolataival. A szex is működött, minden tökéletes volt.
Azt, mondjuk, furcsálltam, hogy 38 éves létére nem volt még sosem nős, és gyereke sincs… Sokat mesélt a családjáról, egy rideg, karrierista anya és egy erőtlen, alkoholista apa gyereke volt, és szintén nagy karrierrel büszkélkedhetett. Ha együtt voltunk, mindig olyan érzésem volt, hogy nagyon sok szeretetet kell adnom neki, mert abból keveset kapott.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 4. számának 41. oldalán!)
Még nincs hozzászólás