Nem a baba tehet róla...
Az utóbbi időben egy videó terjed az interneten, amelyben amerikai gyerekek ismerkednek a Barbie baba emberibb kiadásával, a Lammily babával. Ez a baba távol van az utópisztikus nőképtől, átlagosak a méretei, barna a haja, nincs kisminkelve, és ha akarjuk, még pattanásokat, striákat, narancsbőrt is elhelyezhetünk rajta.
Az élethű, átlagosan kinéző Barbie-t Nickolay Lamm tervező álmodta meg, és közösségi finanszírozásban készült, vagyis bárki adakozhatott a világhálón a prototípus elkészítésére. Pillanatok alatt több százezer dollárt gyűlt össze a gyártásához. Sőt, a tervező beépítette a modellbe a kommentekben érkező javaslatokat is, és már további tervekkel is előállt: különböző bőrszínű és alkatú babák fejlesztését is előirányozta.
A szőkéből már sok van
Nickolay egyébként fiatal férfi, még nincs is gyereke. Egyszerűen csak elgondolkodott azon, hogy manapság milyen nehéz egy fiatal lánynak „igazi nőként” tekintenie magára. Az új babát, az „átlagos Barbie-t” láthatóan nagyon szeretik a gyerekek, tetszik nekik, hogy rájuk hasonlít, hogy olyan, mintha a nővérük lenne: kedves, erős, sportos, ezért rövid gondolkodás után a barna hajú babát választják. Már csak azért is, mert szőkéből már sok van. A tervező éppen arra akarta felhívni a figyelmet, hogy milyen gyönyörűek az átlagos női méretek, ellentétben Barbie valószínűtlen arányaival – a dús keblekkel, a gyűszűnyi derékkal és a végtelen hosszú lábakkal.
Cicababa – mint szociokulturális szimbólum
Lammily népszerűség azt mutatja, hogy sokunknak már elegünk van a „szőke Barbie-ság” által szimbolizált nőképből, amely azt sugallja, hogy akkor vagyunk „menők”, és csak akkor érhetünk el sikereket, ha irreálisan vékonyak, szőkék és cicababák vagyunk.
Nagyot változott a világ 1959 óta, amikor az első Barbie baba a piacra került, hiába fejlesztették folyamatosan, hiába van több száz változata, és hiába beszélünk róla úgy, mintha élő ember lenne. Mert végül is mi lesz a sorsuk ezeknek a babáknak? Előbb-utóbb rossz állapotba kerülnek, darabokra szedik őket, esetleg kreatív dizájnerek kezei között tortadísszé, divatmodellekké válnak. A műanyag csinibabára tehát tekinthetünk úgy, mint egy játszótársra, de úgy is, mint kulturális jelenségre, korunk egyik szociokulturális szimbólumára.
A „Barbie-ság” csillaga, úgy tűnik, leáldozóban van a nyugati civilizációban. De vajon tényleg a babák tehetnek arról, ha ingerültséget váltanak ki belőlünk? Ha nem bírunk a tükörbe nézni? Tényleg a babák miatt leszünk testképzavarosak?
Lehőcz Márta Luca klinikai szakpszichológus szerint azért ez nem ilyen egyszerű. Szerinte a baba közvetlenül nincs hatással arra, hogy később a lányokban (és a fiúkban is) milyen szexista, irreális elvárások épülnek ki. „Ahogy a csutkababától sem lesz senki kukoricatestű, úgy a Barbie babától sem lesz senki anorexiás.” Ahogy mondja, komoly önbizalom-problémát jelez, ha valaki Barbie-vá akar válni: „A belső stabilitás megtalálása helyett sokkal egyszerűbb külsőségekbe kapaszkodni. A külsőségek felé nyitás átmeneti, passzív sikert jelent csak, a magabiztosságot kizárólag a magunk által elért eredmények növelik.”
Önigazolásra vágyva
A pszichológus szerint, bármilyen triviális, nem árt újra és újra felidézni, hogy ha az édesanya a nőiségében megalapozott, az nagy segítség a kamaszlányának is a női identitás kialakításában. A nőknek ma már komoly helyzeteket kell megoldaniuk, önálló döntésekre kényszerülnek. Igaz, hogy generációs probléma a kamaszoknál a testképzavar vagy a külsőségek előtérbe kerülése, de egy stabil, elfogadó családi háttér nagyobb magabiztosságot ad, és az ilyen környezetben felnövő gyerekek jóval kevésbé befolyásolhatók.
Mindez azt is jelenti, hogy a Barbie baba csak egy része annak az életérzésnek, amit a szolárium, a plasztikai műtétek, a karórák, az autók, a pláza-kultúra, azaz a fogyasztói társadalom és a globalizáció közvetít felénk. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a jóllétünk függ attól, ha a századik „bigyót” is megvásároljuk magunknak, vagy a gyerekünknek. „Azt is fontos tudatosítanunk, hogy nem a világ ilyen vagy olyan, hanem mi magunk keressük meg benne azt a közeget, amely visszaigazolja az elvárásainkat” – teszi hozzá a szakember.
Barbie dolgai bonyolultak
Hasonlóan gondolkodik erről a jelenségről Linor Goralik író is, akinek nemrég jelent meg Az igazi szőkenő című kötete. Ahogy írja: „Ott, ahol Barbie ingerültséget vált ki bennünk, határozottan kijelenthetjük: a saját problémáinkat vetítjük belé. Nem róla van szó, hanem mirólunk. Mi ingereljük magunkat a divat erőszakos követésével, a karrierizmussal, a külsőnk miatti aggodalmunkkal, azzal, ahogyan a családi viszonyainkat alakítjuk, s végül azzal, milyen játékokat vásárolunk a gyermekeinknek.” A szerző szerint: „Barbie dolgai nem jók, nem rosszak, csak bonyolultak”.
Ebből talán levonhatjuk a tanulságot is, hogy sajnos az új, átlagos méretű baba sem más, mint a játék egyik tárgya, és nem életérzés-pótlék. Nem jelent majd gyógyírt a sebeinkre, nem fogja megoldani helyettünk a problémáinkat, inkább csak egy életképesebb alternatívát jelenthet a gyermekeinknek. Lehőcz Márta Luca szerint: „Igazán jól akkor érezhetjük magunkat, ha megtanulunk a lelki síkra, a tudattalanra, az intuícióra hallgatni, ettől leszünk harmonikusak, hitelesek, azaz igazi jó nők”.
Még nincs hozzászólás