'Nekem az a munkám,hogy játszom'
A Karamazov testvérek Ivánjának szerepére készül a Radnótiban, és épp egy skizofrén betegeket kezelő osztályról jön. Iván kívánja az apja halálát, majd amikor a felbujtására megölik az öreg Karamazovot, beleőrül a bűntudatba. Nehéz szerep, Szabó Kimmel Tamás mégis lelkesen mesél róla.
Még a Színművészeti Egyetemről ismerjük egymást: elsőre bekerült, tehetségesen, könnyedén vette az akadályokat, de nem volt az a típus, aki belehal egy-egy feladatba. Azóta sok minden változott: öt év a Nemzetiben, komoly szerepek, köztük a Hamlet, mellette filmfőszerepek, tévésorozatok, szakmai elismerések. Közben megnősült, és családot alapított, mostanában szabadúszóként dolgozik, és jól érzi így magát.
RIDIKÜL MAGAZIN Mennyire volt jellemző rád korábban, hogy komolyabban utánajárj egy szerepnek?
SZABÓ KIMMEL TAMÁS Nem nagyon. Sose hittem, hogy ez sokat segítene, de talán, ahogy öregszem, úgy változom…(nevet) A Színművészetin az osztályfőnököm, Novák Eszter, sokat piszkált, hogy értsem már meg, másképp nem megy: dolgozni kell. És ma már látom, hogy vannak szerepek, mint ez a Karamazov, amikhez egyszerűen nem lehet úgy viszonyulni, hogy „majd a végén úgyis összeáll”. Nagyon összetett, ráadásul nincs is személyes tapasztalatom az ilyen betegségekkel. Az őrületet nem könnyű megjeleníteni, és nem szeretném, hogy ábrázolás legyen.
RM Sokan nem is tudják rólad, hogy nemcsak házas, de családapa is vagy már.
SZKT Sosem voltam házasságpárti, de a párom mellett úgy éreztem, hogy igen, ő „az”, és minek várjunk tovább. Civilként nem könnyű egy színésszel élni, de a feleségem a velem eltöltött pár év alatt igazán strapabírónak bizonyult. Sokat csiszoltunk egymáson. Valahogy az egész kapcsolatunkból logikusan következett, hogy összeházasodtunk három év után, és ugyanilyen természetesen jött a gyerek is.
RM Sokat változtatott rajtad az apaság?
SZKT Akkor jöttem el a Nemzetitől, amikor a feleségem a babát várta. Bár voltak ajánlataim, úgy döntöttem, szabadúszóként folytatom. Nem akartam, hogy amikor megszületik a kicsi, ne lehessek jelen, mert éppen próbálnom kell. Azon a nyáron három filmet is forgattam, ebből félre tudtam tenni, és az első pillanattól kezdve a gyerekünk mellett voltam, öt-hat hónapon át, szinte állandóan. Egyébként nálunk én voltam a szülés után depressziós. Rám zuhant, hogy megszűnik az addigi életem, és eljön a komoly felelősségvállalás ideje.
Megijesztett, hogy mostantól nincs az a szabadságom, hogy ezt vagy azt a munkát nem vállalom el, ha nem tetszik, hanem igenis dolgozni kell, pénzt keresni, hogy a gyerekemnek mindene meglegyen, és ez akár szakmai megalkuvásokba is kényszeríthet. Szerencsére, lekopogom, eddig sikerült úgy lavíroznom, hogy nem kellett semmit pusztán megélhetési okokból elvállalnom. Mindenesetre időbe telt, míg ezt feldolgoztam, és úgymond felnőttem az apai feladathoz.
Azóta, persze, azt is érzem, hogy az életemet nem „vesztettem el”, sokkal gazdagabb és színesebb lett, mint előtte volt. Természetesen vannak változások, például nem járunk el esténként otthonról. De ez nem esik nehezemre: ahogy végzek egy előadással, rohanok haza, nincs igényem másra. Nincs szebb annál, mint együtt altatni a kislányunkat.
RM Akkor a szélhámos, szívtipró imidzs dacára a hétköznapokban tulajdonképpen egy odaadó, kötelességtudó apuka vagy.
SZKT Nagyon fontos nekem, hogy mindent megadjak a gyerekemnek. Amióta UNICEF-önkéntes vagyok, többet tudok a gyerekek jogairól, picit nagyobb rálátásom lett arra, hány gyerek él Magyarországon olyan családban, ahol a verés, a testi fenyítés teljesen elfogadott. Tízből hét gyerek azt gondolja, teljesen normális, ha pofon vágják. Ez még jobban ösztönöz, hogy mindent megtegyek azért, hogy az én gyerekem szerető közegben nőjön fel.
RM Hogyan jött az önkéntesség gondolata?
SZKT Azt gondoltam, talán már ismernek annyian, hogy érdemes legyen valami értelmes dolgot támogatnom közszereplőként. A feleségem is folyton mondogatta, hogy segítsek valamilyen karitatív szervezetnek, neki ez szívügye, és amint lett egy kis időm, megkerestem őket, hogy itt vagyok. Jó érzés egy ilyen hasznos ügy mellé állni. Ugyanakkor szomorú, hogy ha kirakok magamról egy képet a közösségi oldalamon, azt lájkolják több százan, ha kirakok egy UNICEF-posztot, azt huszonvalahányan. Persze, tudom, hogy a huszonvalahány ember is számít.
RM Kaposvárról kerültél fel Budapestre, nagyon fiatalon. Volt benned valaha szorongás, hogy sikerül-e boldogulnod a fővárosban, hogy sikeres leszel-e?
SZKT Mi a siker, kérdezem én; de persze értem, mire gondolsz. Nem szoktam ezen sokat agyalni, azzal sem szeretek foglalkozni, hogy más vajon hol tart. Vannak azért gyengébb pillanataim, például abban az időszakban, míg otthon babáztam, járt az agyam mindenfelé, mert nem kötötte le a munka. Akkor picit elmentem rossz irányba, irigykedtem másokra, hogy bezzeg, ők forgatnak.
De amint újra elkezdtem dolgozni, helyreállt az önbecsülésem, és tudatosan elhagytam a másokkal való összehasonlítgatást. Éreztem, hogy nem tesz jót nekem. Mert majd úgy is jön, aminek jönnie kell, és megtalál az a munka, ami nekem való. Így is lett. Most az Orlai Produkciónál nagyon jól érzem magam, szabadon, profi körülmények között tudok dolgozni, jó színészekkel és rendezőkkel.
RM Sok fiatal színész számára vonzó a külföldi karrier lehetősége. Tettél-e, tennél-e konkrét lépéseket a külföld irányába?
SZKT Amíg van itthon munkám, és jól érzem magam, maradunk. De van egy egyéves gyerekem, és szeretném, ha többet látna a világból. Ha valaki azt mondaná, hogy itt egy kreatív munkalehetőség, mondjuk, Svédországban, és elég hozzá az angol nyelvtudás, nem haboznék. Ugyanakkor, ne érts félre, szerintem nem járható út, hogy az ember elmegy, és minden hidat feléget maga mögött.
Ismerjük azt a színésztípust, aki kijelenti, hogy mostantól Hollywoodban próbál szerencsét, milliókat költ a kinti életére, és várja a nagy lehetőséget. A legtöbbször, sajnos, hiába, mert ott aztán tényleg hihetetlenül nehéz érvényesülni. Nem, még annál is hússzor nehezebb. Az egy 8 milliós város, ahol 7,9 millió ember színész vagy a showbizniszben utazik. Persze, ki lehet próbálni, de azért legyünk reálisak.
RM A színészet önző hivatás, mondják. Érzed ezt magadon?
SZKT Vannak pillanatok, amikor igen. Például, amikor éjszaka nem én kelek fel a gyerekhez, hanem otthagyom a feleségemet, hogy oldja meg ő, én meg kiköltözöm a nappaliba a kanapéra, mert reggel tíztől próbálok. Ilyenkor van egy pici bűntudatom, miközben tudom, hogy nekem az a munkám, hogy játszom, és ha nem alszom rendesen, nem tudok koncentrálni a másnapi próbán. Folyamatos egyensúlyozást igényel, hogy a szakmámban is teljesíteni tudjak, ugyanakkor otthon is jelen tudjak lenni ebben a fontos időszakban, amikor a gyerekem napról napra fejlődik, okosodik.
RM Gyerekként lázadó voltál?
SZKT Az biztos, hogy nem szerettem iskolába járni, utáltam a kötöttségeket. Magántanuló is voltam egy ideig. Borzasztóan untam a matekot, a kémiát. Pontosan tudtam, hogy sosem fogok matematikával foglalkozni, azon kívül, hogy megszámolom a pénzemet, tehát nem értettem, miért kell ezt tanulnom.
RM Arra vissza tudsz emlékezni, hogy miért akartál színész lenni?
SZKT Nem volt ebben semmi tudatos. Általánosban az iskolai színjátszó körrel volt egy borzasztó emlékű beégésem egy évadzárón, ha arra visszagondolok, nem is értem, miért választottam később a színészetet. Tizenhat éves lehettem, amikor a kaposvári színjátszó társulattal feljöttünk Budapestre, és megnéztük a Cabaret-t az Ódry Színpadon, a legendás Máté Gábor-osztály előadásában. Akkor születetett meg bennem a vágy, hogy én ide akarok járni, ha létezik ilyen egyetem, akkor nekem itt a helyem.
Egyébként meg mindig is jól éreztem magam a színpadon, a közönség előtt. És nem azért, mert imádom, ha néznek. Egyszerűen a színpadon jó volt lenni, bármilyen is voltam, jó vagy hamis, bármilyen kedvem is volt, ott mindig el tudtam magam engedni. És ez a mai napig így van.
Még nincs hozzászólás