Ne küzdj a gyerekkel!
De hogyan kell nem küzdeni? Bármit is csinál, rá kell hagyni? Vagy kategorikusan nemet kell mondani minden veszélyt sejtető próbálkozására? Nem küzdeni annyit jelent, hogy a tiltást először is meg kell indokolni, aztán pedig soha többé nincs indoklás. Mert a nem az nem.
Erre a nemre példa dr. Vekerdy Tamás története. Anyuka és kisfia utazik a villamoson. Anyuka észreveszi egy ismerősét, és beszélgetni kezdenek. A kisfiú unatkozik, majd rugdosni kezdi anyuka sípcsontját. Egyre erősebben. Anyuka egy ideig nem reagál, mert szégyelli, hogy ilyen neveletlen a gyereke, de végül felszisszen, és rászól. Vagyis elmagyarázza, miért nem szabad rugdosni anyukát.
A pszichológus szerint bizonyos tiltásnál elég annyit mondani, hogy nem. Nem kell megindokolni, hogy miért nem. A gyerek ugyanis nem hülye, pontosan tudja, hogy anyukának ez fáj, mégis csinálja. Mert unatkozik, és mert nem vele foglalkoznak. Szóval, hogy ha pontatlanul is idéztem Vekerdy tanár úr történetét, a határozott szigorral kimondott nem sokszor beszédesebb, mint húsz perc körítés, lelki fröccs és indoklás.
Ösztönös nevelés?
A pszichológusok nyilván sokat kísérleteztek, hogy melyik a megfelelő nevelési irányelv. A probléma onnan ered, hogy amióta egyre iskolázottabbak vagyunk, és nem a gyerek mellett ücsörgünk egész nap, hanem munkába megyünk, összpontosítani kell a gyereknevelésre, mert különben csak nő az a gyerek, mint a dudva, aztán ki tudja, mi lesz belőle.
Régen hatott a szülői ösztön, és az esetek többségében valahogy működött is a lélekből nevelés. De amióta a lélek dolgaira alig marad időnk, vastag könyvekből vagy a netről igyekszünk tanácsokat kapni, hogy a lehető legtökéletesebb gyermekecskét faragjuk a mi kis csemeténkből.
Úgy szép, ahogy van
Pedig a gyerek tökéletes, mert annak születik, csak meg kell tanulnia a világ szabályait, vagyis szocializálódnia kell, nincs mese. Hogy miként tanítgatjuk, arra nagy hatással van, hogy minket miként tanítgattak. Általában ennek nem is vagyunk tudatában, csak tesszük, mondjuk, ami automatikusan jön belőlünk.
Miért ne verhetnék a fenekére a kölyöknek, engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem. Ugye? Vagy Joci apu, aki mindig megengedi, hogy négyéves kisfia, Janóka leigya a söréről a habot, az úgysem árt. Vagy a tízéves Tomi gyerek, aki látta már az összes horrorfilmet, még a Fűrészt is, mert neki szabad ilyet nézni éjjel a tévében.
Aztán ott a másik véglet, amikor minden szigorúan tilos, mert úgy van a legkevesebb gond a gyerekkel, ha tanul vagy alszik.
Mindent tilos?
És el is érkeztünk a három fő nevelési irányhoz. A tiltó, érzelemmentes szülő, az úgynevezett autokratikus nevelő, teljes mértékben tekintélyelvű, elvárja és megköveteli a tiszteletet. Nem figyel a gyermeke érzelmeire, számára fontosabb a fegyelem és a rend, mint a gyerek hogyléte.
Meghatározott, szigorú szabályok mentén nevel, ettől eltérni nem lehet. Kreativitásnak, ellenvéleménynek helye nincs. Állandóan kontrollál és értékel. Magasak az elvárásai. Gyakran kritizál, ám keveset dicsér. Az ilyen légkörben felnövő gyerekek jó magatartásúak és jól teljesítenek. Viszont hiányzik belőlük a kreativitás, a kezdeményezés, a belső motiváció, az életöröm, a pajkosság.
Bármit szabad?
Majdcsak lesz valahogy, hadd csinálja… A laissez-faire nevű módszert alkalmazza az ilyen szülő. Sem nem korlátoz, sem nem javasol, sem nem motivál, csak engedi, hadd legyen minden úgy, ahogy van. Az ilyen szülő nem állít követelményeket, szabályokat. Ha véletlenül mégis megteszi, nem tartatja be, semminek nincs következménye. A gyermekek korlátok nélkül nevelkednek, nem kapnak semmiféle kapaszkodót.
Ez a nevelési módszer a gyermeket teljes bizonytalanságban és anarchiában tartja. A szülő elengedi a kezét, nincs a gyereknek korlátja, kapaszkodója, támasza. Az ilyen gyermekek teljesen magukra vannak utalva, és gyakran tényleg elszabadul a pokol. A gyerek úgy érzi, értéktelen és felesleges, hisz rá nem figyel senki, mert őt nem szereti senki.
Beszéljük meg!
A harmadik nevelési stílus a demokratikus módszeren alapul. A szülő a gyermekkel együttműködve nevel. Ha valamit kér vagy megtilt, azt mindig megindokolja. Megengedi a gyermekének, hogy a rá vonatkozó kérdésekben bizonyos keretek között maga dönthessen, ad teret a választásra, de ez nem jelenti azt, hogy a gyerek következmények nélkül tehet bármit is.
A családi kapcsolatok kiegyensúlyozottak, valódi, nyílt kommunikációra törekednek, érzelmeiket szabadon kifejezhetik mind a szülők, mind a gyermekek. Az így nevelt gyerek a megértett szabályokat betartja, de nem kifejezetten jó gyerek. Megtanulta, hogy lehet véleménye, döntése, így nehezebben alkalmazkodik olyan szituációkhoz, amikor ezt nem lehet. Kreatív, nyitott, őszinte, segítőkész és empatikus.
Irányelvek és család
A szociálpszichológusok által megfogalmazott nevelési irányelvek a hétköznapokban nyilván nem kivitelezhetők hibátlanul. A szülők, nevelők nevelési stílusa általában csak részben mondható demokratikusnak, autokratának vagy ráhagyónak. Bármennyire nevelünk is tudatosan, mindig becsúszik egy-egy hiba, ami nem is baj.
Ráadásul nem árt tisztában lenni azzal, hogy a nevelés legfontosabb alapköve a mintakövetés. Vagyis bármilyen módszert alkalmazunk is, a gyerek folyton figyel minket, minden mozdulatunkat, szokásunkat, szóhasználatunkat. Leköveti a mintákat, és ha mást mondunk, mint ahogy viselkedünk, akkor hiteltelenné válunk számára. A legfontosabb nevelési elv az őszinteség, a saját hibáink felismerése és beismerése, és a szeretetteli beszélgetések.
Még nincs hozzászólás