Ne játssz velem!
Jön valaki, rám nevet. Miért nevet? Akar valamit? Ismerem, csak nem tudom, honnan? Viccesen nézek ki? Van rajtam valami ciki? Paradicsomszósz az orromon?
Talán csak azért nevet, mert eszébe jutott valami régi móka. Vagy mert valami nagyon szép jár a fejében. Az is lehet, hogy nem is rád nevet. A kérdés azonban az, hogy mit csinálsz te, amikor az a valaki rád nevet? Összeráncolod a szemöldököd, és úgy mustrálod? Visszanevetsz rá? Hátralesel, hogy talán nem is rád nevetett? Bármit is teszel, ha nem spontán reagálsz, akkor játszmázol.
Na, már megint hol voltál?
Talán ismerős a következő helyzet. A kedvesed éjjel kettőkor esik haza, és még csak nem is telefonált, hogy kimarad. Ráadásul virágot hoz. Hoppá. Sőt, belecsókol a vállhajlatodba, ami a gyenge pontod. És még meg is dicséri a hálóingedet, az illatodat. Mit csinálsz te?
- A: Nekiesel. (Már megint a haverjaival volt, és most így próbálja megúszni a balhét.)
- B: Nem esel neki, de jeges hangon, alaposan letolod.
- C: Hagyod magad csókolgatni, vízbe teszed a csokrot, őt pedig ágyba csalogatod.
Ha általában az A válasszal szoktál reagálni, vagy legalább dühös vagy, egyáltalán nem fog meglepődni. Elvonul hosszan zuhanyozni, te pedig elalszol. Ha a B válasszal szoktál reagálni, és most is így teszel, akkor magyarázkodni kezd, vagy kikéri magának, hogy gyanúsítgasd. Ahogy szokta.
Ha a C válasszal szoktál reagálni… Nem, úgy nem szoktál. Így a C válasz most erős meglepetés. A férfi kezéből kiesik a lakáskulcs, és követ téged némán, mint egy hipnotizált. Forró éjszaka következik. Reggel pedig elkezd morfondírozni. Mi ütött vajon a csajomba? Már nem szeret, és így akarja leplezni? Van valami új pasi a láthatáron? Vagyis gyanús leszel. Nagyon-nagyon gyanús.
Ez is gyanús, az is gyanús
Ez azért van, mert mindannyiunknak megvannak a kis játszmái. Ez a dolog nem szándékos. Csak úgy kialakul. Az élet alakítja, és a többiek reakciói. Ha nem lennének játszmáink, a többiek nem tudnának eligazodni rajtunk, és mi sem őrajtuk. Ez a játszmázgatás már egészen kicsi korban elkezdődik. Ami egyszer-kétszer már bejött, azt újra és újra elővesszük, hogy így hatást gyakoroljunk a másikra.
Vegyünk egy példát. Pistike nem szeretne egyedül játszani a járókában, inkább anyucit nyúzná. Feláll, rázza a rácsot és kiabál. Először csak simán ordít, de erre a mama nem figyel. Ekkor sírni kezd, mire a mama odamegy, és mondjuk, azt mondja: most nem tudlak kivenni, Pistike, ne bőgj, játsszál szépen egyedül. Ekkor Pistike módszert vált: nevetgél, kurjantgat, vicces hangokat ad ki, meg kell zabálni. Ennek már anyuci sem bír ellenállni, odaszalad a járókához, felveszi Pistikét, puszilgatja, játszik vele.
Pistike pedig nyugtázza, hogy ez bejött. Legközelebb megint megcsinálja, megint bejön. És kialakul a játszma, Pistike tudja már, egy-két vicces kurjantgatás, és a csajok (köztük anyuci) összevissza csókolják.
Anyucik, figyelem! Nyűgös, hisztis pasit úgy kell teremteni, hogy már az első bömbölésre kikapjátok járókából. Azontúl, ha akar majd valamit, mindig bődül egyet, amíg meg nem tanulják a környezetében élő nők a játszmát: a bömbölésre ugrani kell.
Most épp ki beszél?
Eric Berne szerint a játszmák a valódi intimitás pótlékai. Berne meggyőződése, hogy mindenki játszmázik. Már eleve játszadozunk a gyermekénünkkel, szülőénünkkel és a felnőtténünkkel, általában öntudatlanul. Amikor egy helyzetben a bennünk élő gyermek kel életre, az azt jelenti, hogy az ember úgy reagál, mintha gyerek lenne.
Ha a szülőénállapot a meghatározó, akkor az olyan, mintha valamelyik szülőnk múltbeli reakcióját ismételnénk meg vagy direktben vagy közvetve: ilyenkor valaki úgy válaszol, ahogyan annak idején elvárták tőle. Minden pillanatban valamelyik énállapotunk jut kifejezésre. És pereg a játszma.
Rajtacsíptelek, te gazember!
Eric Berne ezt a játszmát a pókerezéssel szemlélteti – írja dr. Pintér Judit Nóra pszichológus a Mindennapi Pszichológia című lapban. – Képzeljük el, hogy az egyik játékosnak négy ásza van. Ha az illető a ’Most rajtacsíptelek, te gazember!’ játszmában pörög, akkor nem annak örül, hogy megnyeri a játékot, vagy elképesztő összeg ütheti a markát, hanem hogy az ellenfele most maximálisan ki van neki szolgáltatva.
Mindennapos helyzet, amikor egy szerelővel megállapodunk, mondjuk a konyhabútor beszerelésének árában, majd a végösszeg pár ezer forinttal mégis több lesz valami apróság miatt. A játszmázó ember tudattalanul már alig várta a lehetőséget, és ezerszeres haragot zúdít a szerelő fejére, hogy micsoda immorális dolog többet kérni. Az ilyen ember akár egész életében mindig igazságtalanságokra vadászik, arra várva, hogy eljátszhassa ezt a játszmát, és mint egy szülő szidhassa le a ’gyerekét’. Az ilyen ember kimondottan abban a reményben figyeli a másikat, hogy hibázik.
Másik jó példa a feleség, aki alig várja, hogy a férje a rábízott háztartási munkát elrontsa, és aztán jól leteremthesse érte. A pszichológiai előnye ennek a viselkedésnek a harag kiélése, azonban ilyenkor a már jó régóta meglévő haragnak keresünk igazolást. Ez a játszma ráadásul azt a célt is szolgálja, nehogy szembe kelljen néznünk saját fogyatékosságainkkal. Az ilyen játszmát játszóval a leghatékonyabb viselkedés a maximálisan korrekt magatartás – írja Berne, és vita esetén érdemesebb elegánsan engedni, mint belemenni a hajtépésbe.
Ennek is te vagy az oka!
Az ’Ennek is te vagy az oka’ kapcsolati játszma tipikus helyzete a következő: a férj (vagy a feleség, teljesen mindegy a nemi leosztás) éppen csinál valamit, és meglehetősen magánakvaló hangulatban van, igazából azt szeretné, hogy ne szóljanak hozzá, de leginkább jól elvan a kis elfoglaltságával. Ekkor párja megzavarja: belép az ajtón, vagy megkérdezi, hogy hol van a slusszkulcs, mire a férj elrontja, amit épp csinált: felborítja a levest, leejti a csavarhúzót stb. A bakit persze nem a betolakodó idézi elő, hanem a saját már meglévő feszültsége, mégis dühödten a betolakodóra kiált rá: „ennek is te vagy az oka!”.
Berne kimutatja, hogy ha az egész életvitel erre a játszmára épül, akkor például egy férfi olyan nőt választ, akire később minden felelősséget áthárít, azaz mindenben átengedi a döntést. Gyakran lovagiasnak és tapintatosnak tűnik az ilyen férj, azonban ha a nő valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek, akkor rögtön lehet hibáztatni.
Még jobban átfonja az életvitelt, ha a gyerekeket is bevonják a játszmába. A férj totálisan kivonja magát a gyerekeket illető döntésekből, majd ha rosszra fordulnak a dolgok, például iskolai problémák adódnak, vagy bármi egyéb, akkor azonnal elő lehet venni ennek a játszmának a különféle frázisait: „én megmondtam” vagy „nézd meg már megint, mit csináltál”. E játszma pszichológiai előnye egyértelműen a felelősség kerülése. Jó ellenszere, ha visszahárítjuk a döntést arra a félre, aki mindig elhárítja.
Az űzött vad
Ez a hajszolt háziasszony játszmája, aki egyszerre nyolc szerepet próbál otthon vinni: szakácsnő, anya, takarítónő, isteni szerető, a ház úrnője, remek társalkodó partner stb. Az újságban bújja azokat a rovatokat, amelyek a nők szerepmegfelelésének nehézségeit taglalják. Sirámai a „fáradt vagyok” panaszban összegződnek.
Azonban ne tévedjünk meg, ő az, aki mindent, ami csak adódik, a nyakába vesz: ha este vacsorára hívják a barátaikat, ő még délután elviszi a gyerekeket edzésre, tortát süt, kitakarít, ajándékot vesz és virágokat, ötfogásos vacsorát főz, függönyt mos. Aztán mire elérkezik a parti időpontja, hullafáradtan összeesik, mint egy űzött vad. Ezzel aztán mind a férjnek, mind a gyerekeknek, mind a vendégseregnek nehéz mit kezdeni.
Az ilyen feleség – Berne szerint – a saját anyja vagy nagyanyja fantáziaképét kergeti és próbálja megvalósítani, úgyhogy elsősorban ezzel a képpel kell szembeszállni. Praktikus ellenszer: egyszerűen nem szabad hagyni, hogy mindent magára vegyen a ház asszonya, amit persze nehéz elérni.
Játék vagy játszma a szerelem?
Sokan félnek attól, hogy a másiknak nem elég jók, hogy lecserélhetőek, ezért a kapcsolat legelején néha igyekeznek másnak mutatni magukat, mint amilyenek valójában. Erre megoldásként pedig azt gondolják, hogy nincsen jobb eszköz, mint elbizonytalanítani, manipulálni a másikat.
Ilyenkor az ember mindig mást csinál, mint amit valójában szeretne. Időt hagy magának, mielőtt felveszi a telefont, vagy megvárja inkább a következő hívást. Nem válaszol azonnal az üzenetekre, levelekre, vagy nem azt mondja, teszi, mint amit valójában szeretne. Kicsit kívül helyezkedik érzelmileg a helyzeten, és elkezd gondolkodni, hogy most mit is kellene tenni, mondani ahhoz, hogy a kezében maradhasson az irányítás, hogy mindenképpen megfeleljen az elvárásoknak.
Az ismerkedés alatt nem magáról, nem a saját vágyairól beszél, hanem azt mondja, amit a másik hallani szeretne, és sok mindenkinél itt alakul át észrevétlenül a tudatos taktika önvédelemmé.
Illúziók
Sokan csodálkoznak, hogy egy idő után elmúlik a szerelem, keresik, és nem értik az okát, pedig a szerelem már akkor is elmúlik, ha csak az egyik fél taktikázott, játszmázott egy kapcsolatban. Mégpedig azért, mert ilyenkor nem a másik embert ismerik, szeretik meg, hanem azt az illúziót, amit az ő közreműködésével benne meglátnak.
Aztán jönnek a szürke hétköznapok, a problémák, amikor nem tudja mindig mindenki a legjobb oldalát mutatni, és a taktikáival nem tudja mindig befolyásolni, függővé tenni a másikat. Azonban ha valaki veszi a fáradságot, és egy kicsit jobban a mélyére néz a kapcsolatának, rájön, hogy nem az a valóság.
Nagyobb energia kell a folyamatos taktikázáshoz, mint a rendszeres borotválkozáshoz, fárasztóbb az önbecsapás, mint a mindennapi munkába indulás, fásultabbá tesz a folyamatos színészkedés, mint egy gyökérkezelés, ezért nehezen vagy egyáltalán nem működik hosszú távon.
Nem ilyennek akartalak látni!
Az ilyen kapcsolatokban előbb vagy utóbb elérkezik az az idő, amikor az egyik vagy mind a két fél kényelmetlenül kezdi érezni magát, elégedetlenné válik, hiszen nincsenek kielégítve a szükségletei, nem azt kapta, amire vágyott. Természetesen emiatt a másikat okolja, úgy gondolja, hogy a másikban van a hiba, hiszen ez nem az az ember, akit ő megismert. Közben eszébe sem jut, hogy nem is azt az embert akarta megismerni, akivel van, hanem azt, akinek ő gondolta, ráadásul talán ő maga sem volt teljesen őszinte.
A szerelem emiatt hamar elmúlik, és ilyenkor jönnek a választási lehetőségek: kényelemből benne maradni a kapcsolatban, vagy kilépni, és kezdeni mindent elölről. Ez mehet így egy életen keresztül, vagy jobb esetben addig, amíg az ember meg nem ismeri önmagát, és el nem fogadja magát annyira, hogy már ne próbáljon mást mutatni és mást láttatni, mint ami a valóság.
Te sosem nyerhetsz?
A játszmázással kapcsolatban van egy rossz hírem. Van, aki szédületesen csinálja, és bárkit simán képes manipulálni, de van, akit mindig átjátszanak.
A nagy játékosok fantasztikus szimattal rendelkeznek arra, hogy kit mivel lehet megfogni. Ha túlságosan lelkiismeretes vagy, a tisztességedre fognak hatni, ha szorongó és önostorozó vagy, akkor meg a bűntudatodra. Ha féltékeny típus vagy, a nagy játszmás folyton féltékennyé tesz majd, hogy beleszédülsz, ha kiskorodban a fejedbe verték, hogy a kisdobos ahol tud, segít, akkor meg te leszel a két lábon járó hitelbank, míg hajléktalanná nem válsz.
És így tovább, áldozat maradsz, amíg csak megálljt nem parancsolsz. Hogy hogyan? Mindjárt kiderül.
Én, háromszor
Eric Berne amerikai pszichiáter szerint háromféle énállapot létezik: a szülői én, a gyermeki én és a felnőtt én, függetlenül attól, hány évesek vagyunk. Hogy mikor melyik a domináns, attól függ, milyen érzelmeket vált ki belőlünk a másik ember, illetve a szituáció.
Ha éppen a szülői énünk szólal meg belőlünk, az azt jelenti, éppen olyan lelkiállapotba kerültünk, mint valamelyik szülőnk szokott lenni, úgy reagálunk, ahogy ő reagálna. A szülői énünk gondoskodik, utasít, szid, jutalmaz.
Ha a felnőtt énünk nyilvánul meg, tárgyilagosan értékeljük a helyzetet, előítélet-mentesen, indulatok nélkül. A felnőtt énünk a fennmaradáshoz szükséges. Adatokat dolgoz fel, számításokat végez, valószínűséget kalkulál: segítségével birkózhatunk meg sikeresen a külvilággal.
A gyermeki én annyit jelent: reagálásunk éppen olyan, mint lett volna kislány-, vagy kisfiúkorunkban. A gyermeki énünk lázad, dacol, spontán örül vagy keseredik el, de az alkotótevékenységet is ő irányítja.
Melyik énem beszéljen?
Vegyünk egy példát. A kedvesed így szól hozzád egy szép vasárnap reggelen: – Le kéne vinni a szemetet, már nincs hova dobálni. Vajon melyik énje szólalt meg? Sok függ persze a hangsúlytól, a testhelyzettől, a gesztusoktól, de tegyük fel, hogy indulat nélkül, mint puszta tényt közölte a fentieket. Nyilvánvaló, hogy a felnőtt énje szólt.
Mit válaszolsz erre te? Ha te is ’felnőtt’ vagy, azt mondod: – Igen, már én is gondoltam rá. Két tejesdoboz, és már tele is a kuka. Ha leviszed, én kimosom a vödröt, és teszek bele új zacskót. Vagyis tényt közölsz, megoldást, kompromisszumot keresel.
Ha a gyermeki éned kerekedik felül, így válaszolsz: – Nehogy már megmondd, hogy mit csináljak! Te dobálod mindig tele az ásványvizes flakonjaiddal, vidd le te! Vagyis megsértődsz, felcsattansz.
Ha a szülői éned van soron, így felelsz: – Ha most szépen leviszed a szemetet, este lesz meglepi. Vagyis nevelsz, utasítasz, jutalmazol.
Na most már elég!
Ha elegünk van az áldozat szerepből meg a konfliktusokból, egyszerűen le kell állítani a játszmát. De nem ám úgy, hogy: – Idesüss, apukám. Olvastam ám a játszmákról, és te most jól lebuktál, hogy folyton csak játszmázgatsz velem, és azt is tudom már, hogyan kell ennek véget vetni, hát vedd tudomásul, hogy én nem játszmázgatok tovább, játszmázgassál csak egyedül! Ebből nem fog kisülni semmi jó. Hanem valahogy így:
Így szól a kedves: – A csodába már, hogy folyton tele a szemetesvödör, és sose viszed le. Vagyis förmedt egyet a szülői énjével. Leszidott, bűntudatot keltett, haragszik. Ilyenkor általában mi a gyerek énünkkel válaszolunk, így: – Elegem van, hogy folyton piszkálsz, ha még egyszer így ordítasz, világgá megyek. Vagyis zsarolunk, hisztizünk, sértődünk.
Ehelyett nagy levegő, kifúj-beszív, és jöhet a felnőtt én: – Valóban tele van a kuka. Mindketten ráérünk éppen, mit gondolsz, melyikünk vigye le? Egyikünk leviszi, másikunk főz, rendben? Na, miben fogadunk, hogy a kedves szépen (lehet, hogy duzzogva, gyerek énjét dédelgetve), de leviszi a szemetet? Hiszen éhes!
Zökkentsd ki a játszmából!
Összegezve tehát, ha figyelsz arra, milyen reakciókat, cselekvéseket, gondolatokat váltanak ki belőled mások szavai, cselekedetei, hamar észre fogod venni a játszmákat. Pusztán arra figyelj, jól vagy rosszul érzed-e magad különböző szituációkban. Ha észreveszed, hogy játszmába kényszerítenek, ne engedd szabadjára az indulataidat, sőt, a bűntudatodat, félelmeidet se. Vegyél nagy levegőt, számolj magadban háromig, és kotord elő a felnőtt éned. A higgadt, tárgyilagos reakció, mely nem minősíti a másik felet, mindig kizökkent a játszmából. Mit mondasz? Hogy ez is egy játszma?
Eric Berne és a tranzakció-analízis
Az emberi játszmák felismerője és kutatója Eric Berne, az 1970-ben elhunyt amerikai pszichiáter. Berne az ún. tranzakció-analízis szülőatyja. Ez egy olyan pszichológiai módszer, mely az emberi pszichét nem önmagában, hanem társas érintkezései függvényében vizsgálja. Magyarországon is megjelentek művei, köztük a legnépszerűbbek az Emberi játszmák, és a Sorskönyv, melyek nélkül ez az írás sem születhetett volna meg.
Még nincs hozzászólás