Ne hagyjuk sírni!
Soha nem fogom elfelejteni azt a néma csendet, ami azon a forró nyári délutánon megállította az óra másodpercmutatóját. Fájdalmasan hasított belém, hogy valami nincs rendjén. Elmosódottan, lassított felvételként láttam magam körül az eseményeket, idő és tér megszűnt számomra létezni. Csak csend, homály, végtelenség... és akkor egyszer csak látom, fogom, érzem és hallom. Teli torokból sír: oááá, oááá! Az élet újra lüktet. Meleg, szép, illatos és hangos.
Amikor megszületik a kisbaba, az első dolog, ami megnyugtatja a szülőket, ha felsír, és hallják a hangját. Aztán ez percek múlva az ellenkezőjére változik: nyugtalanná válnak, ha sír a baba.
A sírás az újszülött legfőbb kommunikációs eszköze. Olyan kellemetlen érzelmek és ijesztő testi érzések uralják a kisbabát, amelyekkel még nem képes egyedül megküzdeni. Nem tudja magát megnyugtatni, ezért segítségért, vigasztalásért kiált.
A szívünk azt sugallja, hogy menjünk és vígasztaljuk meg és ez nem véletlen. Ezzel teszünk jót. Sajnos a szülőket be lehet tanítani arra, hogy ne az ösztöneikre hallgassanak ilyenkor, és a gyerekeket is le lehet szoktatni az ösztönös sírásról. Ennek viszont ára van.
A modern agykutatásokból kiderül, hogy döbbenetesen nagy hatása van a szülő-gyermek kapcsolatnak – többek között a sírásra adott szülői válasznak – a gyermek fejlődésben lévő agyára.
Kétségbeesett segélykiáltás
Sírhat a baba, ha éhes, ha fáradt, ha melege van, ha túl sok inger éri, vagy ha egyszerűen csak szorítja a zokni. Vannak olyan helyzetek, amikor nem tudjuk, miért sír, egy a lényeg: mindig nyugtassuk meg!
Fontos tisztázni: nem arról van szó, hogy rögtön felkapjuk, ha már az ajkai remegni kezdenek, vagy egy-két percre elsírja magát, mert valamit nem kap meg. Nem maga a sírás az, ami hatással van a gyermek agyára, hanem a vigasztalan, elhúzódó szenvedés. Az ilyen pánikreakció alkalmával a baba agyát elöntik a stressz-vegyületek. Ezt a kétségbeesett segélykiáltást bármelyik érzékeny szülő képes felismerni: amikor hosszasan és zaklatottan sír a baba, és vagy teljesen kimerülve álomba zuhan, vagy abbahagyja, mert ráeszmél, hogy nem érkezik segítség.
Azok a babák, akik egyáltalán nem sírnak (árvaházakban látni ilyen csecsemőket), sajnos már megtanulták, hogy nincs értelme segítségért kiáltani. Elvesztették a bizalmukat a körülöttük lévő világban.
Hangolódjunk rá!
Talán kevésbé köztudott az a tény, hogy ha siettetjük a kisbabánkkal az interackiót, nem hangolódunk rá megfelelően, akkor is elégedetlenné, nyugtalanná válhat. Minden kisgyereknek saját ritmusa van. Ha tiszteletteljes módon közelítünk a gyerekhez, akkor először meg kell állnunk, és a csecsemőhöz kell igazítanunk a saját tempónkat. Ezt nevezzük ráhangolódásnak.
Nagymértékben le kell lassítanunk ahhoz, hogy megfigyeljük és megértsük a kisbaba igényeit, felvegyük a kapcsolatot vele, megvárjuk, amíg válaszol, és aztán a gyerek ritmusa szerint kapcsolódjunk hozzá. Ha az interakciós láncnak ez az első eleme – a babára való odafigyelés, ráhangolódás – csorbát szenved, akkor megszakad, illetve nem tud felépülni a kapcsolat a szülő és a gyerek között.
Többemberes babák
Minden nő, minden anya nagyon jól tudja, hogy mit kell olyankor tenni, ha sír a baba. Belénk van programozva. Ringatjuk, simogatjuk, éneklünk és dúdolunk neki.
Amikor a gyermekeim vigasztalhatatlanul sírtak, egy meleg fürdő mindig segített. Ennek is megvan az oka. Az érintés, a szoptatás és a meleg révén oxitocin szabadul fel a gyermek agyában, ami nyugtatólag hat rá, s ezzel egy időben a megemelkedett stressz-vegyületek szintje is csökken.
Vannak olyan babák, akik valamilyen oknál fogva érzékenyebbek, nehezebb őket megvigasztalni. A többemberes babák (a szakirodalom így nevezi a különösen érzékeny csecsemőket) gondozása közben idővel elbizonytalanodhatunk, hiszen gyakran kapjuk azt a visszajelzést a gyermekünktől, hogy valami miatt nem érzi jól magát a bőrében. Óhatatlanul is előbukkannak a negatív gondolatok, érzések. Ilyenkor az édesanyának is sok nyugtatásra, vigasztalásra van szüksége a család, a barátok részéről.
Mi anyukák is biztassuk egymást: „Jó anya vagy!" Nem a versengés, hanem a megerősítés az, ami önbizalmat ad, és ettől valóban jók: elég jó szülők leszünk.
Mindannyian másként nevelünk. A személyiségünkből és sebeinkből adódóan. A fejünkből és a szívünkből. A tudatalatti családi mintáinktól vezérelve és könyvek, cikkek, blogok tippjeit követve. Fogadjuk el, hogy nem tudunk tökéletesen nevelni, mert emberi lények vagyunk: olyanok, amilyenek; és a gyerekeink is emberi lények: olyanok, amilyenek.
Még nincs hozzászólás