Nagylányok nem sírnak az apjuk előtt
Apa azt szereti, ha jó híreket mesélek neki. Amikor rossz hírt hozok, hümmög vagy elsápad. Persze ettől még igyekszik jó tanácsot adni, csak azzal nem tud mit kezdeni, ha panaszkodom.
Amióta felnőttem, igyekszem csak a jó dolgokat elmesélni neki. Anyával már más a helyzet. Szegénynek minden ügyes-bajos dolgom azonnal elnyafogom. Anyának inkább a rosszat, apának a jókat. Így alakult. Meg ugye, hogy is nézne ki az, hogy egy 30 éves nő sírdogál az apukájának?
Egészen kicsi lány voltam, amikor egy pénteki napon elestem a suli udvarán. Meglöktek. Úgy bevertem a fejem, hogy vérzett a homlokom. Apa és anya akkor már elváltak, és tudtam, hogy apa fog értem jönni, mert minden pénteken magával vitt, és nála töltöttem a hétvégét.
Borzasztóan vártam mindig a pénteket. Apával csupa fiús, vagány dolgot csináltunk. Ő tanított meg biciklizni, úszni is, télen pedig szánkózni jártunk a ’halálugrató’ nevű helyre, ami egy meredek szánkózópálya a Sashegyen. Sosem féltem, mert apa sem félt.
Ha elestem vagy beütöttem valamimet, mindig azt mondta, hogy legyek stramm, és ne sírjak. Sokáig nem tudtam elképzelni, mit jelenthez az, hogy stramm. Arra gondoltam, ez valami olyan dolog, amit a strandon csinálnak az emberek, akik nagyon lazák, boldogok és nem panaszkodnak.
Ezen a pénteken is csak erre tudtam gondolni, miközben a suliorvos fertőtlenítette a sebemet.
– Apa mindjárt jön, és én nagyon stramm leszek! – mantráztam. De közben a sírás fojtogatott, mert nagyon mérges voltam arra a fiúra, aki ellökött. Az igaz, hogy én provokáltam, mert tetszett nekem, de akkor se kellett volna így reagálnia.
Kiszaladtam a suli bejárata elé, ahol már láttam is apa autóját. Igyekeztem tartani magam, de amikor megláttam, ahogy közeledik felém, és szélesre tárja a karját, hogy megölelhessen, kitört belőlem a zokogás. Ö is megijedt, látván a nagy sebtapaszt a fejemen, nem tudta, nekem inkább a lelkem fáj. Apa vigasztalt, és nagyon mérges volt arra a fiúra.
Még napokkal később is szégyelltem magam, hogy csak úgy képes voltam apa előtt hangosan sírni, de azért nagyon jólesett, hogy megtehettem. Ennek az esetnek lassan húsz éve már. Azóta sem szívesen panaszkodom apának.
Nemrég csúnyán ért véget egy hét éve tartó toxikus kapcsolatom, melyet apa sem támogatott. Ez a férfi gyakran szakított velem, majd visszaédesgetett magához. Apa mindig azt mondta, hogy ő ezt nem érti, mert szerinte a töltött káposzta felmelegítve már nem jó.
Én tudtam, hogy az jó, de sosem volt erőm elmagyarázni neki, hogy amúgy ennek semmi köze a káposztához, mert ez az ember mindig úgy hagyott el, hogy én még szerettem őt. Egy idő után már nem beszéltem neki erről a kapcsolatról, sem az újabb szakításokról, mert szégyelltem magam előtte, hogy nincs egy normális párkapcsolatom.
Az utolsó és végleges szakításunk fizikai bántalmazásig fajult. Talán ez kellett ahhoz, hogy az életben többet ne álljak szóba azzal a férfival… Elhatároztam, hogy nem fárasztom ezzel apát. Összeszedtem magam, lett új munkám, és egy pénteki napon apa eljött a munkahelyemre, hogy együtt ebédelhessünk.
Láttam az iroda ablakából, ahogy megáll az utcán az autója. Ugyanúgy dobogott a szívem, mint kislánykoromban. Sietve rohantam le a bejárati ajtóhoz. Amikor pedig kitárta a karjait, hogy megölelhessen, kitört belőlem a zokogás.
Rázúdítottam szegényre a teljes sztorit. Apa nagyon mérges volt a férfira, és megesketett, hogy többé tényleg nem beszélek vele. Csak egy dolgot nem értett, hogy miért csak most meséltem el neki.
Még nincs hozzászólás