Nagy visszatérők
A sikerrel csupán két baj van: ha valaki örökké, de hiába hajszolja, vagy ha valaki nem bír leszokni róla. Élsportolók ezrei számára viszont kiváló hajtóerő a nehéz hétköznapok során. Átsegít a megakadásokon, a csalódásokon is.
"Ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon!” – szól az értékesítők bölcs, talán első számú szlogenje. Valami hasonló makacsság működik a sportolóknál is, ahol a csúcsra csak az igazán kitartóak érnek fel. Kevesen jutnak el ugyanis töretlen, egyenes úton (az ajtón keresztül) a nagy győzelmekig, a többség előtt buktatók (ablakon történő bemászások) sorozata tornyosul leküzdendő feladatként. A vargabetűk tárháza, persze, széles. Akad, akinél csak nehezebben megélt edzésnapokban, másoknál esetleg hosszabb kihagyást okozó sérülésekben nyilvánul meg. Van viszont olyan is, akinek a kitartását még komolyabban teszi próbára a sors, mielőtt kitárná előtte a siker kapuját.
Negyedszerre sikerült
Az elszántság és az akarat klasszikus példájával szolgál négy éve elhunyt birkózónk, Polyák Imre karrierje. Az 1952-es helsinki olimpián alig húszévesen szenvedett vereséget a döntőben, ifjoncként akkor még könnyedén hajtotta előre a „Te vagy a jövő embere!” szlogen. Négy évvel később, Melbourne-ben már friss világbajnokként esélyes volt, ám a korábban kétszer is legyőzött finn Mäkinen túljárt az eszén az utolsó mérkőzésen. Polyák harmadszor is újrakezdte a kőkemény felkészülést, hogy Rómában végre pályafutása csúcsára érkezhessen, és olimpiai bajnoki címet szerezzen. Hiába azonban a kedvező sorsolás, az erőltetett fogyasztás következtében a döntő napjának reggelét kórházban töltő török Sille – négy vereség után – életében először legyőzte bajnokunkat. A három olimpiai ezüstérem után sem adta fel azonban a harcot a sportberkekben csak „Báró”-ként ismert Polyák. Hazatérése után már a Ferihegyi repülőtéren új hadi- és edzéstervet eszelt ki a következő négy évre, jutalomként pedig Tokióban, immáron harminckét esztendős birkózóveteránként felért a csúcsra. Negyedszerre csak sikerült. Az ő esete is bizonyítja, hogy tényleg három a magyar igazság, egy a ráadás!
Újrakezdés négy év után
Igazi üstökösként robbant be a magyar úszósportba a 2000-es évek elején Risztov Éva, akinek sokszor csak nagyon kicsi hiányzott az igazán kiemelkedő sikerhez. A 2002-es Európa-bajnokságon négy ezüstérmet szerzett, egy évre rá a barcelonai vb-n szintén második lett – a három fináléban összesen alig több, mint egy másodperc hiányzott neki az aranyéremhez. „Majd az olimpián!” – vigasztalták akkoriban sokan, ám Athén igazi rémálom volt a hódmezővásárhelyi születésű úszónő számára. Éremesélyesként utazott a görög fővárosba, s végül egyik számában sem sikerült dobogóra állnia: 400 vegyesen volt hozzá a legközelebb, de ott végül „csak” negyedik lett. Egy évvel később besokallt az úszástól, és váratlanul visszavonult. Egy időre eltűnt a közvélemény elől, a sport iránti szenvedélyét pedig a motokrosszozásban élte ki. Éva talán még ma is a „ha kis szerencsém van, olimpiai bajnok vagyok” gondolat bűvkörében élne, ha 2009 tavaszán – közel négy év szünet után! – nem dönt a visszatérés mellett. Újra a vízben, de már hosszútávúszóként, hogy megvalósítsa a régóta – egészen pontosan a kisgyerekként Egerszegi Krisztinával történt találkozás óta – dédelgetett álmot. Majd jött London, az olimpia, és két varázslatos óra a Hyde Parkban. A végeredmény: olimpiai aranyérem.
„Visszajöttem!”
Akadnak olyan sportolók is, akiket más „gondokkal” áldott meg a sors. Náluk nem a győzelem ténye, pusztán annak számossága jelentheti a kiteljesedést. A korszakos kosárlabdaikonként ismert Michael Jordan tehetségének megfelelően halmozta is a sikereket, bár az ő pályaíve sem alakult zökkenőmentesen. A „levegő ura” 1993 októberében, három NBA-bajnoki címmel a háta mögött az „elértem a karrierem csúcsát, már semmit sem tudok bizonyítani” – mondat kíséretében csapta be maga mögött a profi liga ajtaját. Rövid baseballos karrier után azonban nála sem nyugodott az a bizonyos kisördög (mint ahogy később, a washingtoni kitérővel már kevésbé nagyot durranó második visszatérésénél sem), így 1995 márciusában az azóta legendássá váló kurta, de frappáns bejelentéssel („I’m back”) tudatta a világgal, hogy van még feladata a pályán. Ennek a riválisok kevésbé, a legendás 23-as mez bűvöletében élő Chicago Bulls-drukkerek viszont annál inkább örültek. Az eredmény: újabb három NBA-bajnoki cím és örökös tagsági kártya minden idők legjobb kosárlabdázóinak a klubjában.
Csak azért is legjobb
A technikai sportok sem maradhatnak ki az újrakezdők felsorolásából, elég, ha csak a tavaly nagy sikerrel bemutatott Hajsza a győzelemért című filmet idézzük fel. Az 1976-os szörnyű nürburgringi balesetében megégő (arcán, fülén még ma is az eset következményeit viselő) Niki Lauda emberfeletti küzdelme példás inspiráció. Az előző évadot megnyerő osztrák autóversenyző a filmben is bemutatott hihetetlen akaraterővel küzdötte vissza magát a versenyzéshez – alig másfél hónap alatt. A szezon utolsó futamát, a zuhogó esőben rendezett Japán Nagydíjat végül feladta – így egyetlen ponttal, de lemaradt a vb-címről. Orvosai szerint közel állt a halálhoz, de Lauda nemcsak az élők sorába jött vissza, hanem később sportszakmailag is „visszamászott” azon a bizonyos ablakon, hiszen egy évre rá újra (majd 1984-ben harmadszor is) a Forma-1-es világbajnoki sorozat legjobbja lett.
Még nincs hozzászólás