Mozart papával sem volt könnyű
Kilencévesen Mozart lejegyzi első szimfóniáját. Néhány évvel később a szintén csodagyerekként indult Haydn ezt mondja Leopold Mozartnak: kijelentem, a fia az általam ismert legnagyobb komponista.
Szabálytalannak született. A tehetsége, a modora, féktelen játékossága, egészséges pimaszsága, szóval egész gyerekkora szabálytalan volt. A salzburgi belváros egyik legszebb utcájában, egy ház harmadik emeletén látta meg a napvilágot 1756-ban. Alig párórás, amikor a csikorgó januári hidegben elviszik a katedrálisba, megkeresztelni. Kibírta. Amadeus azt jelenti: „szeret az Isten”. Tényleg szerette.
Itt minden róla szól. Utcák, ahol csatangolt, a ház, ahol felnőtt, a dóm, amelynek tizennégy évesen a koncertmestere lett. Salzburg akkor is a zeneszerző gyermek- és ifjúkoráról mesél, ha a városmarketingesek ki sem ejtik a szájukon a nevét.
Mozarték a rokokó érseki patikában vették utazásaikhoz a láz elleni fehér port, s arra a zöldségpiacra jártak vásárolni, ahol ma is házi sajtokat, kenyeret lehet kapni. Ha kinéztek lakásuk ablakán, a ma is szépséges, aranyozott cégérek sokaságára, szemben pedig Ausztria legelső kávéházára láttak, ahol azon folyt a vita, hogy a kávé egészséges-e vagy sem.
Mozart szülőháza – ahol tizenhét éves koráig élt – ma a város legnépszerűbb múzeuma. A szűk lépcsőház, a vastag falak, az alacsony ajtók mind olyanok, mintha bármikor felhangozhatna a szobák valamelyikében Miloš Forman Amadeusából az a híres, féktelen, tiszteletlen nevetés.
A fiúcska végigmérné a személyes tárgyait, első hegedűjét, vagy a ruháját, amit hatévesen Mária Teréziától kapott, az első udvari bemutatkozásakor bámuló látogatókat, és inkább játszani hívná őket. Mert bármennyire is megszervezte a papa két csodagyereke, Wolfgang és a nővére, Nannerl életét, a játék ugyanúgy a kisfiú lételeme volt, mint a zene.
Amitől vasárnaponként megfosztották. Az érseki székhelyen vasárnaponként este hatig tilos volt zenélni, és ezt „Wolfi” nagyon nehezen tűrte. Unatkozott. Maradt a kártya, meg a biliárd, de ahhoz partner kell. Vagy a tükörírás, aminek mestere volt. Vagy a lövöldözés! Na, azt nagyon szerette. Légpuskából szögeket kilőni a vicces – ma már kissé bizarrnak látszó – céltáblákra, amelyek több változata ott van a múzeumban. S ha eltalálta, mondjuk, a seggnyaló figuráját, a táblán megmozdult, és ugatni kezdett a család kedvenc kutyájának mása. Nos, ehhez is illik az a bizonyos nevetés.
A híres magyar genetikus, dr. Czeizel Endre szerint a zenei tehetség öröklődik, amire sok nagy zeneszerző családja is példával szolgál, míg az írói, költői nem. Petőfi, József Attila, Ady esetében senkit sem találunk a felmenők közt, aki írói tehetséggel rendelkezett volna. Ritkán ellenpélda is akad, például a Karinthy család. Minden szülőnél lappanganak tehetséges gének, s akkor születik géniusz, ha két, ilyen génekkel rendelkező szülő találkozik.
Zeneszerzők - gének - csodák című sikerkönyvében Bach, Mozart, Beethoven, Wagner és Verdi, valamint öt nagy magyar zeneszerző, Erkel, Liszt, Dohnányi, Bartók és Kodály Zoltán családtörténetének példáján keresztül elemzi a zsenialitás kialakulását.
"E kivételes tehetség korai jelentkezése (csodagyermekek) mellett a muzsikus talentumok családi halmozódása igazolja az öröklődés szerepét, amit felerősít a gyakorta muzsikusszülők közvetítette családi minta és az ő tanító tevékenységük. A muzsikusok előfordulása a családban a piramismodellnek felel meg. A nagyapáknak szép hangjuk volt, a fiaikat már taníttatták zenére, akik az unokák zenei tehetségének kibontakoztatását még inkább serkentették és így ők jelentették a csúcsot (vagyis az említett zeneszerzőket), majd az ő gyermekeikben és unokáikban, ha voltak, a zenei képesség fokozatosan visszatért a társadalmi átlaghoz. A vizsgált zeneszerzők géniuszságának alapját kivételes zenei talentumuk mellett kreativitásuk jelentette, ezáltal váltak képessé saját, új zenei világuk megteremtésére. A gének szerepe a géniuszság létrejöttében jelentős, míg az átlagos képességűek nagy tömegében minimális."
A fiú – bár a papa kemény drillt vezetett be a nevelésében – kedvenc tárgyainak tanúsága szerint élvezte az életet. Még azt is, amikor – sokszor nehéz körülmények között – Mozart papa körbeturnézta velük Európát.
A rossz nyelvek szerint ugyanis az érseki udvar zenekarának hegedűse és zenetanára hamar rájött, hogy a két csodagyerek jövedelmezőbb, mint hegedűórákat adni. Lovas kocsival rótták az utakat, s látogatták végig a művészetpártoló arisztokratákat. Vitték a kisfiú úti hangszerét, meg a mérleget, amivel a fizetségül kapott ezüstöt mérték.
Egyik gyerek sem járt iskolába, apjuk tanította őket, s csecsemőkoruktól kezdve adagolta nekik a zenét. „Wolfi” négyéves, amikor már kisebb zongoradarabokat tanít neki az apja; később hegedülni tanul, és kottákat kell másolnia.
A nővére feljegyzései szerint sohasem kényszerítette senki, hogy odaüljön a zongora elé gyakorolni, vagy hogy komponáljon. Ez olyan természetes volt számára, mint a levegővétel. És persze öntörvényűnek született, lerázott magáról bármilyen tekintélyt – talán az apait kivéve –, ha épp nem volt kedve alkalmazkodni.
A papának megfelelni nem volt egyszerű. Megtapasztalta ezt Wolfgang fiatal felesége is, ugyanis az atya nem csinált titkot abból, hogy jobb partit képzelt a fiának az énekesnőnél. Mozart utolsó salzburgi fellépésének helyszínén, a Szent Péter apátsági templomban – ahová Bécsből jött vissza, hogy bemutassa a feleségét a családnak, új C-moll miséjét pedig a városnak – Constanze kiütéses győzelmet aratott Mozart papa felett. A férje ugyanis neki írta az első szoprán szólamot, ami ráadásul olyan nehéz, hogy általában ketten éneklik. Constanzének azonban egyedül is ment. Leopold a mise után meghatottan ölelte magához a menyét.
Közben Európa már egy új csodagyereket ünnepelt. A tizenhat éves kamasz elsöprő tehetséggel játszott. Mozart, akit könnyen elragadott a lelkesedés, ezt kiáltotta barátainak: „vigyázzatok rá, még sokat fog róla beszélni a világ!”
A fiút úgy hívták, Ludwig van Beethoven.
Még nincs hozzászólás