Mostantól hozzánk tartozol
Én egyszer láttam bebörtönzött kutyákat életemben. Az egyikért letettem az "óvadékot", és hazavittem.
Vasrácsok közt látni egy szabadságra és boldog futkározásra teremtett élőlényt mindig szívszorító. Ha belép közéjük az ember, bizonytalanul csóválni kezdenek, orrukat a rácshoz nyomják, sötét szemük pedig azt kiáltja, ne hagyj itt megőrülni, ne hagyj itt elpusztulni, kérlek, vigyél magaddal, bárki is vagy, ígérem, jó leszek…
Szabadon, boldogan
Mázli. Így neveztük el a kis szánhúzó kopókeverék idétlent, akit a menhelyről hazavittünk. Kék szeme folyton nevetett, de a teste reszketett, és ahányszor csak megsimogattuk, összerándult tenyerünk alatt a bőre. Alig volt három hónapos, és rettentő soványan került hozzánk, de hiába próbáltuk felhizlalni, kilátszottak a bordái.
Kiderült, hogy bár beoltották a menhelyen, túl későn, mert elkapta a kutyák legfélelmetesebb betegségét, a parvovírust. Mázli szemébe nézve tudtuk, bármit könnyebben elvisel, mint hogy egy kórházban újra ketrecbe zárják, és egyedül hagyják. Így otthon szereltük fel az infúziós állványt, a doki naponta benézett hozzá, mi pedig szerettük, ápoltuk és reménykedtünk.
Nem hiába, Mázli csodák csodájára meggyógyult. Vagány, boldog kis kutya lett, a fű, a fák, a bokrok, a napsütés, az eső szerelmese. Fogyhatatlan energiával vágtázott körbe-körbe a kertben, de az sem volt elég, lyukakat ásott a kerítés mentén, hogy tovább szaladhasson a szabadság felé.
Mi csak foltoztuk a rácsot és tömtük a gödröket, míg végül egy új lyukat kotorva kiszökött, és az utcán elcsapta egy autó. Azonnal meghalt. De legalább szabadon és boldogan.
Nagyon foglak szeretni!
Hepi kutya már másodszor került a menhelyre, mire az a kedves, süteményillatú néni megtalálta. Az előző gazdája, egy fiatal nő hazavitte, de pár nap múlva belátta, hogy túl sokat ugat a kutyus, ha egész nap bezárva hagyja a lakásban, így inkább visszavitte.
Hepi teljesen magába zuhant, nem evett, nem ivott, meg sem mozdult egész nap. A gondozók attól féltek, hogy belepusztul a reménytelenségbe. De akkor jött az az idős hölgy, fölé hajolt, és sokáig nézett a szemébe.
Hepi ugrálni kezdett, olyan magasra szökkent, mint egy gumilabda, senki nem bírta ki nevetés nélkül, aki látta. A hölgy is nevetett, mégis azt kérdezte Hepitől: – Hát neked miért ilyen szomorú a szemed?
Hepi lehajtotta a fejét, mintha azt mondta volna: – Inkább ne is beszélgess velem, ha te is csak be akarsz csapni.
A hölgy egy időre eltűnt, Hepi azt hitte, örökre. De pár perc múlva előkerült, és egy szép piros pórázt csatolt Hepi nyakára. – És most hazamegyünk – mondta. – Aztán ügyes legyél, mert nagy szükségünk van otthon egy bohócra.
Sok kanyargós utcán haladtak végig, míg benyitottak a nagy, kékre festett kapun. A házban még erősebben lehetett érezni a finom süteményillatot, de a szobában, ahová Hepit bevitték, szomorú sötét volt és levegőtlenség. A sarokban egy tolószék állt, benne egy idős férfi ült.
Hepi beleszippantott a súlyos levegőbe, aztán egy ugrással a férfi ölébe szökkent, és a mellkasára hajtotta a fejét. Az idős férfi, aki az agyvérzése óta szinte meg sem szólalt, most halkan felnevetett. – Jól van, ne aggódj, itt maradhatsz.
Tenyésztjük és kidobjuk
Atermészet gondoskodik az állatokról, amelyeknek életet ad. Ha kevés az élelem, kevesebb lesz a szaporulat is, ha viszont gazdag világ jön, egyre több lesz belőlük. De a természet egy ponton hibázott.
Nem kalkulálta bele rendszerébe az embert, aki pusztán a meggazdagodásért több állatot tenyészt, mint amennyit el képes tartani. „Tiszta fajokat” produkálunk, divatot teremtünk, kiállításokat szervezünk, eladunk és veszünk…
Aztán egy nap arra ébredünk, hogy inkább mégsem kell a kutya, mert hangos, mert sétálni akar, mert beteges, mert idegesítő, ahogy folyton szeretetért kuncsorog…
Ám ha mégis úgy döntünk, hogy szeretnénk állatot magunkhoz venni, gondoljuk át, mindenképp ragaszkodunk-e a fajtatiszta újszülöttekhez, vagy inkább megmentenénk egy sebzett szívű, kivert kis állatot, hogy visszaadjuk a bizalmát az életben, az emberekben.
„Felelős vagy azért, akit megszelídítettél!”
Fenti szavakkal engedi útjára a Róka a Kisherceget.
És milyen súlyos szavak ezek! Számtalan borzasztó történetet hallhattunk már kidobott kutyákról, akik lélekszakadva rohannak gazdájuk autója után, vagy olyanokról, akiket végül kikötnek az udvar sarkába egy rövid vasláncra, ahol sem simogatás, sem játék, sem rendes étel, sem kedves szó nem találja meg őket.
Mielőtt kutyát viszünk haza, gondoljuk át: sok-sok évre választunk egy érző, értelmes kis lényt, aki ránk van utalva, és feltételek nélkül szeret minket.
A nagy kutyaböngésző
Az interneten ma már a legtöbb állatmenhely honlapja megtalálható. Ráadásul, akár egy társkeresőn, már az örökbe fogadható kutyusok, cicák fotója is látható, valamint rövid leírás a korukról, nemükről, szokásaikról, múltjukról.
A legtöbb menhely, még ha messze is található a lakóhelyünktől, némi ellenszolgáltatásért akár le is szállítja a kiválasztott kutyust.
Ha nem is tudod hazavinni, még támogathatod
Adónk 1 százalékával sok menhelyi állat eltartásáról, gyógyításáról gondoskodhatunk az alapítványokon keresztül. A Dog Plusz Egyesület például a bántalmazott kutyák testi-lelki gyógyításával foglalkozik, és nagyon hálásak minden segítségért. (www.dogplusz.hu)
Még nincs hozzászólás