Mit szeretnék, és mi a jó nekem?
A munkámat nem szeretem, a párkapcsolatom unalmas, egyre több a kisebb-nagyobb testi panaszom, nem érzem jól magam a bőrömben - nagyon sokan kérnek segítséget tőlem mostanában ezzel a felütéssel. Amikor egyszerűen csak visszakérdezek: miért nem keres másik állást, társat, és vált egészségesebb életmódra, az illető legtöbbször csak néz rám kétségbeesetten.
Értem, persze, őket, hiszen az ismert rossz mégis biztonságosabb, mint az ismeretlen jó. Sajnos a változtatás olykor azzal jár együtt, hogy hirtelen minden összedől körülöttünk. A romokon ücsörögve pedig nagyon nehéz abban hinni, hogy holnap már egy kicsivel könnyebb lehet. Ilyenkor minden azon múlik, valóban egyértelmű-e, hová szeretnénk majd eljutni.
Ezért fontos, hogy legyen egy olyan naprakész jegyzetünk, amelyben felsoroljuk fel, mit akarunk az életünk részévé tenni, azaz megvalósítani. Megfogalmazható ez úgy is: mi ne maradjon ki belőle semmiképpen se. Kicsit emelkedettebben: az életünk értelmét vázolhatja fel egy ilyen lap; valódi bakancslista.
Bármilyen helyzetben feltehető ez a két kérdés: mit szeretnék, és mi a jó nekem? Néha ez egy és ugyanaz. Előfordul, hogy nem esik egybe a kettő. Ám ha képes vagyok nagyon őszintén felelni, máris tettem valamit azért, hogy a rejtett érzéseim elkezdjenek tudatos szintre emelkedni.
A „mit szeretnék” ugyanis szembesít azzal a konkrét céllal, ami a lezárás és továbblépés folyamatát elindíthatja. A vágyak elérésének ez a legfontosabb feltétele. A „mi a jó nekem” pedig azt mutatja meg, hogy mit veszíthetek, amennyiben nem teszek semmit, nem döntök.
A vágyaink tehát a tudattalanunkban fogalmazódnak meg, a cselekvési terveket pedig a tudatunk készíti.
Mindenki életének vannak keretei: ezen a helyen és ebben a korban élek, ebből a családból jöttem, az adottságaimmal erre vagyok képes, ezek a céljaim. A keretek egy részén változtathatok, hiszen elköltözhetek máshová, átírhatom a bakancslistámat is, és valamennyit csiszolhatok a képességeimen, például tanulással. A többi fix. Az aktuális kereteket figyelembe véve viszont szinte minden csak rajtam múlik. És itt kezd összekuszálódni az egész.
Mennyivel könnyebb ugyanis a kereteket fejben inkább korlátoknak tekinteni! Ez felmentést adhat: nem rajtam múlik, ugye. Meg sem próbálok cselekedni, hiszen úgyis hiábavaló. Szenvedhetek, és feltarthatom a kezem: ez van.
Nos, épp ilyenkor kell elővenni a bakancslistát, és eltöprengeni, vajon vállalom-e a felelősséget azért, hogy lemondok arról az életről, amit akár meg is élhetnék. Igen, valójában ilyen egyszerű tudatosan szemlélni a dolgainkat.
Ehhez felnőtt öntudat szükséges, vagyis: mindegy, honnan jövök, mindegy az is, mi volt eddig, bízom magamban, így képes lehetek megvalósítani a céljaimat. Hogyan érhető ez el? A keretek feltétel nélküli elfogadásával.
Aki nem képes rá, valójában gyerek üzemmódban működik, és abban hisz, abban mesterkedik, hogy a kereteit átszabhatja olyanra, amilyen neki megfelelne. (A gyerekek, ha például magukra húznak egy takarót, biztosak benne, hogy nem látszanak. Hiszen ők sem látnak ilyenkor semmit a külvilágból.)
Aki beleragadt a gyerek üzemmódba, mindig olyan kereteket álmodik, amelyeken belül biztonságban érezheti magát, cserébe akár még a felnőtt vágyait is beáldozza. Ezért azt próbálom tudatosítani a klienseimben, hogy a változással járó kockázatot és átmeneti bizonytalanságot mindig vállalni kell. Az áttörés pedig a múlt állandóságának elfogadásával kezdődik.
A múltat értelmező miértek helyett azt érdemes keresni, hogy mit szeretnék a jövőben, és hogyan érhetem majd el azt, amire vágyom.
Nyaranta a lakóhelyünkhöz közeli erdőben is vezetek tanácsadó sétákat, felfedeztem ugyanis egy olyan erdei utat, ahol természetes tereptárgyakkal képeződik le egy emberi élet minden fontos állomása. Ennek az életösvény sétának van egy olyan pontja, ahol egy kilátóból kell szétnézni.
Ez a kilátó jelképezi azt az életszakaszt, amikor már a legfontosabb tételeket kipipáltuk: ki lett belőlem, milyen a karrierem, megtaláltam-e az igazi társamat, szeretek-e ott élni, ahol lakom, világra hoztam-e gyerekeket és így tovább. Azt mondom ilyenkor a résztvevőknek: akkor tekintheti boldognak magát valaki, ha elégedett a látvánnyal, és képes belefeledkezni a részletek szépségébe.
Baj van viszont, ha a szomszéd dombot figyeli, amelyen szintén áll egy kilátó. Az jut először az eszébe, hogy oda is felmászhatott volna? Vajon onnan milyen lehet körbetekinteni? Ez bizony azt jelenti, hogy elfelejtett időben és tudatosan dönteni.
Sajnos az is dönt, aki nem dönt. Ám így vele csak megtörténik az élete. Ellentétben azokkal, akik összehangolják a tudatukat a tudattalanjukkal, és hajlandóak mindig az aktuális valóságot befogadni. Ők aktívan benne vannak az életükben, azaz élnek.
Még nincs hozzászólás