Mit rejt a generációs emlékezet?
Szeretem nézegetni az anyai dédnagymamám egyik fotóját. Irigylem a büszke tartását, ahogy kihúzta magát a fotográfus előtt: bizakodás van a szemében, és olyan ártatlanság, amiről a mai világban már elképzelésünk sincs. Pedig nem volt könnyű élete. A dédnagyapám Budapesten dolgozott nagy építkezések vezetőjeként, sok pénzt keresett vele, ám az alföldi tanyára ebből alig jutott haza. A javát elvitte a lóverseny, a kártya, a mulatozás. Dédnagymamám megszokta, hogy csak magára számíthat, szinte a semmiből tartotta fenn a talpalatnyi gazdaságot.
A nagymamám, aki két nővérével együtt sokat nélkülözött gyerekkorában, miközben az apja nagyvilági életet élt, soha nem bízott meg a férfiakban. A dédnagymamám erős önállósága benne mindenkit irányítgató távolságtartásként jelent meg, amit anyám magányos, társ nélküli életre váltott. Ők az én női felmenőim, ha tetszik, ha nem, minden tapasztalásuk bennem van, nem futhatok el előlük. Valamit tehát kezdenem kell azzal, amit ők üzennek: egy nő akkor van biztonságban, ha nem szolgáltatja ki magát a férfiaknak.
Ki lehet-e lépni az ősök árnyékából?
Vajon automatikusan hat-e ránk mindaz, amivel ők küzdöttek? Így eleve elrendeltetett, mire van lehetőségünk a saját életünkben? A családdal elsősorban a szeretet köt össze, ám ezt az érzést nagyon gyakran lojalitással, hűséggel fejezzük ki. Úgy hisszük, bizonyítanunk kell az odatartozásunkat, például így: ha nektek nem úgy sikerült, ahogy szerettétek volna, én sem vihetem többre nálatok; ha ti nem vagytok boldogok, én sem lehetek az…
Az odatartozás igénye a legősibb és legerősebb érzések egyike. Az első emberi tapasztalások közé tartozik, arról szól, hogy az egyén túlélési esélye akkor nagyobb, ha egy adott csoport erejét is használja. Évezredek teltek el, de még ma is bármit képesek vagyunk feláldozni ezért. A tudatos vágyainkat olykor tudattalan vállalásokkal győzzük le, hogy hasonló sorsot kreáljunk magunknak, mint ami a családtagjainknak jutott. Hiszen minél jobban azonosulunk, annál biztosabb, hogy honnan származunk, hová tartozunk.
Számtalan indíttatása lehet annak, hogy életre keltjük magunkban az őseinket. A kisgyerek tökéletes egységet él meg a szüleivel: ti és én = mi. Ha ezt az egységet valami megzavarja, mondjuk az anyát valami nagyon elfoglalja a lelkében, a gyerek kapaszkodókat keres a biztonságérzete erősítéséhez.
Túlélési stratégiákat gyárt: mindenáron azonosul, hogy legalább azt érezhesse, van hová tartoznia. Vagy kétségbeesetten különbözik, hogy elkerülhesse az anyja sorsát, arra számítva, így több esélye lesz a boldogságra.
Ilyenkor, persze, épp szembemegy az odatartozással, amit a lelke hosszú távon úgy javít ki, hogy tudattalanul hasonulni kezd. Esetleg megpróbál besegíteni az anyjának, azt hiszi, ha átvesz tőle a nehéz érzésekből, akkor a felnőttnek könnyebb lehet, és jobban szereti majd őt, a gyerekét is.
Bűnök és bizonyítékok
Anyáink, nagyanyáink nem automatikusan hatnak ránk tehát, mi vállalunk be olykor tőlük – amikor úgy érezzük, gyökértelenné váltunk – érzéseket, megoldási módokat, ha úgy tetszik, mintákat. Csakhogy nem mindig könnyű azonosulni azzal, amit a generációs emlékezetben találunk.
A családállítás módszerét épp az hívta életre negyven évvel ezelőtt Németországban, hogy az akkori aktív generációk lélekben megtorpantak. Nem találtak választ ugyanis ezekre a kérdésekre: vajon szerethetem-e a szüleimet, nagyszüleimet a II. világháborús tetteik ellenére? Vezekelnem kell-e mindazért, amiben a felmenőim hittek? Hogyan tartozhatok egy olyan néphez, amelyik óriási bűnöket követett el?
Eleinte megkönnyebbülést hozott az a megközelítés, hogy az őseimnek is nehéz volt, végre látom, miben hibáztak, de ami az ő dolguk, ahhoz nekem nincs közöm, én csinálhatom másképp. Ám a probléma ezzel nem tűnt el. Hiszen így csak elhatárolódom tőlük, és máris beleütköztünk az odatartozás elemi igényébe. Ráadásul a lelkünk azt is felismeri, hogy épp a felmenőink esetleges tragédiái, rossz döntései adtak esélyt az életünknek.
Ha a nagymamám nem akarta volna bizonyítani a függetlenségét, soha nem jut el az alföldi tanyáról Miskolcra, és nem ismeri meg a nagyapámat. Anyám sem véletlenül ment hozzá aztán apámhoz, akit faképnél hagyott terhesen – még a megszületésem előtt. Azon vesztek össze, hogy apám nem volt hajlandó a kútról vizet hozni, mit szólnának a szomszédok, ez nem a férfi dolga. Anyám így saját jogon is bizonyítékot talált arra, amit az anyja és nagyanyja már megtapasztalt a férfiak önzéséről. Bizony, az ő boldogtalanságuk árán jöttem a világra.
A múlt mint erőforrás
A kérdés tehát nem az, mit találunk a generációs emlékezetben, hanem hogy mit kezdünk azzal, ami ott van. Ideje leszámolni azzal a téves nézettel, hogy az anyák a viselkedésükkel, a hibáikkal, a tetteikkel lélekben örökre megsebezhetik a lányaikat. Aki ugyanis ebbe kapaszkodik, talál egy magyarázatot arra, hogy neki miért nem sikerülhet. Ez a felmentése a cselekvés alól.
Ma arra használjuk jól a családállítás megközelítéseit, hogy felismerjük azokat a kereteinket (itt élek, ebben a korban, ilyen a társadalom körülöttem, ebből a családból származom, ezek az adottságaim, a vágyaim és így tovább), amelyeken belül mozoghatunk. A múltat, legyen bármilyen, pedig erőforrásnak tekintjük. Nem akarjuk elfelejteni, nem hisszük, hogy megváltoztatható, hanem integráljuk, a sorsunk részének tekintjük. Ezután kell megfogalmaznunk, mit is szeretnénk elérni saját jogon, a saját életünkben.
Én jó házasságban élek, az egyetemen, a munkáimban mindig sok férfi vett körül, számíthattam rájuk, tisztelem őket, kijövök velük. Nem azt az utat járom, mint a felmenőim. De hogy ott van bennem a dédanyám, nagyanyám, anyám ereje és minden tapasztalása, már többször bebizonyosodott. Nem hagyom el magam, ha egyedül kell cselekednem. Ezt használom belőlük: a hitet, hogy képes vagyok önállóan is megoldani.
(a szerző családállító tanácsadó)
Még nincs hozzászólás