Miért szólsz rá a gyerekre?
Ezt harminc évvel az után kérdezte, miután leszedték az almafa tetejéről. Felfelé nem tűnt bonyolultnak, csak a legalsó ágra volt nehéz felcsimpaszkodni, arról már könnyedén feljebb lehetett jutni.
A fa tetején kényelmes fotelt alkottak az ágak, abba szépen beleült, egyik lábát lelógatta a mélybe, a másikat kitámasztotta, aztán lehetett is kalimpálni, hogy anya, apa, nézzétek, hol vagyok.
Az almafa tetejéről egy másik világ tárult fel. A többi fa lombja a talpa alatt hömpölygött és hajladozott, mert a szél is elkezdett fújni, himbálta, ringatta a világot. Tisztán látta a tavat, a tó mögött az óriás jegenyéket: pöttöm katonák.
Elképzelte, hogy óriás ő is, ura a világnak, ura a szélnek, napnak, madaraknak, és hogy földig érő aranyhaja van. Úgy döntött, ezentúl mindennap feljön ide a trónjára, és megszemléli a birodalmát.
Elbeszélget a hernyókkal, cinkékkel, rigókkal, vagy ha kell, elkergeti a felhőket. Megrészegítette ez a szabadság, még azt is el tudta képzelni, hogy szárnyra kel, mert ott fenn, a világ tetején semmi nem tűnt lehetetlennek.
Kitárta kis karjait, és engedte, hogy a szél lobogtassa a ruháját.
Anya és apa hangos veszekedése kergette el a csodákat. Összerándult a gyomra, mindig összerándult ilyenkor, könny gyűlt a torkába, a szíve dübörgött. Most ő a hibás, miatta ordibálnak, miatta gyűlölik egymást.
Őt is gyűlölik, mert felmászott ide, és mert nem tud lejönni.
Felfelé tényleg könnyű volt, csak egyik ágról a másikra kellett húzódzkodni, de most képtelenségnek tűnt, hogy valaha lejusson, halálra rémítette az ágas-bogas mélység.
A lába remegett, a tenyere izzadt, a haja, mely bár nem ért a földig, kibomlott, és a szemébe fújta a szél. Nem látta, hol a következő ág, vakon tapogatott szandálos talpával.
Nem mert sírni, na még az kéne. Hang nélkül szipogott, fél teste lógott a levegőben, és már nem volt sem szabad, sem óriás.
A bokáján megérezte apa kezének szorítását. Már hallotta a hangját is, foglak, egy kicsit ereszkedj lejjebb, és öleld át a nyakam. Gyere, ne félj.
Apa. Apa hangja nem is ideges, apa hangja nyugodt és szelíd, most már nincs semmi baj. Már nem számít, hogy nem lát ki a haja alól, meg az sem, ha mégis kibuggyan egy kis könny.
Most meg itt áll ugyanabban a kertben, eltelt harminc év, már az ő ötévese csücsül a világ tetején, szabad és boldog, ugyanaz az almafa vigyáz rá, ugyanaz a szél hintáztatja, ő meg csak áll bénultan, és nézi, ahogy a gyerek hat méter magasan kalimpál, alig látszik a kis combja a lombok között, valamit magyaráz, talán egy rigóval beszélget, úristen, csak le ne essen, meg ne szédüljön, hogy fog lejutni, fel kell mászni érte, az apa is ott terem, nézi az anyát, mit néz, aztán ordít, miért nem szólsz rá a gyerekre, az anya csitítja, ne szólj rá, hagyd, ne zavard most.
Csak mássz fel érte, és hozd le.
Még nincs hozzászólás