Miért ne most?
A barátnőm – tényleg nem én! – sok-sok évvel ezelőtt beleszeretett egy fiúba. A fiú is mutatott némi érdeklődést, bár korántsem volt olyan lelkes, mint a barátnőm.
A második randi végén a fiú azt mondta: – Gyere fel, aludj nálunk, a szüleim nincsenek otthon.
– Most? – ámult a barátnőm.
Ugyanis az ő fejében is megfordult, hogy előbb-utóbb jó lenne ennek a fiúnak a karjaiban lenni, netán idővel el is aludni ott, de jól nevelt lány létére eszébe sem jutott, hogy mindennek a második randin kellene megtörténnie.
Mert valahogy abban az időben a barátnőm (és én is) úgy voltunk vele, hogy előbb az ismerkedés, együtt nevetgélés, rengeteg sétálás, moziban csókolózás, kapualjban ölelkezés történjék meg, melyek legalább húsz randit és időben mérve kettő vagy inkább három hónapot töltsenek ki, és ha a fiú még mindig lelkes, kedves és megfelelő érdeklődést mutató, akkor talán szóba jöhet valami ruha nélküli program is, persze az is csak a helyes ütemezés szerint.
Szóval a fiú ránevetetett a barátnőmre, és így felelt: – Most.
A barátnőm pedig a feje búbjáig elvörösödött, és zavartan ezt nyekeregte: – Jó, de inkább ne most.
Ez a válasz sok mindent sejtet, sőt, elárul. Ott van ugye benne máris az elején, hogy jó… Vagyis a fiú, ha figyel, máris hátradőlhet, mert egészen biztos lehet a dolgában. Igaz, követi egy kis de…, meg egy kis inkább, de mitől volna nő a nő, ha nem csepegtetne ilyen fondorlatos kis kötőszavakat a mondandójába?
Na, és ezután jött a ne most. Ez volt az egyetlen közlés, melyet meg kellett torpedózni, az összes többi szavacska rendben volt, több mint reményteljes.
És íme a torpedó: – Miért ne most?
Mit lehet erre okosan válaszolni? A barátnőm fejében a következő gondolatfoszlányok szócsatáztak: Hát mert mit fogsz gondolni rólam, könnyű prédának tartasz, nem is azt a bugyimat vettem fel, anyámnak azt kellene hazudnom, hogy a barátnőmnél (nálam) alszom, jaj de utálok anyámnak hazudni, és különben is, reggel mi lenne?
Tök ciki lenne, még fogkefém sincs, sem váltóruhám, nem lehet ezt ilyen hirtelen. Inkább ne. Ám de mi van, ha megsértődsz, mi van, ha eleged lesz belőlem, amiért ilyen nyuszi vagyok, és kidobsz, hisz annyi csaj aludna boldogan veled… Inkább de.
Végül eszébe villant az egyetlen lehetséges válasz, ami sem nem igen, sem nem nem. És ezt ki is mondta: – Holnap. És hozzá egy sokat sejtető, kacér mosolyocskát küldött körítésnek, már amennyire az idegtől merev arcizmai megengedték.
A fiú erre nagyot sóhajtott, már nem is nézett a barátnőmre, és azt felelte: – Holnap…! Halnap.
És soha többé nem látták egymást. A barátnőm azonban még ennyi év messzeségéből is el-elmereng azon, vajon hogyan alakult volna az élete, ha arra a legelső „miért ne most?” kérdésre csak annyit mond: – Tényleg. Miért is ne?
Még nincs hozzászólás