Miért a hal, és miért mákos a bejgli?
Furcsamód a karácsonyi szokások legtöbbje, így az étkezési hagyományok is jobbára a pogány idők télfordulós, mágikus termékenységvarázsló hiedelmeiben gyökereznek.
Már a karácsony szó jelentése is erre utal: a szláv eredetű szó az „átlép”, „átlépő", „forduló", „napfordulat" jelentésű korcs igei tőre vezethető vissza az etimológiai szótár szerint; Bulgáriában a „kracsun” a téli és a nyári napfordulót jelenti.
A legrövidebb nap
Az egyiptomiaktól a keltákig minden kultúra fontosnak tartotta megünnepelni a legrövidebb téli napot, hiszen ettől fogva hosszabbodik a nappali világosság.
Az ókori Rómában is a fény ünnepe volt ez a nap, mint a mezőgazdaságból élő ember számára rendkívül fontos időpont. Nem véletlen, hogy a földművelés istenének, Szaturnusznak áldoztak ekkor (szaturnália); a téli napforduló tehát korán összekapcsolódott a fény megjelenésével, az újjászületéssel. Ráadásul a császárkorban széles körben elterjedt kultusz szerint december 25-én Mithrászt, a világosság perzsa eredetű, szűztől született (!) istenét ünnepelték.
A kereszténység korai ideológusai hamar felismerték, hogy ezeket a tradíciókat nem eltörölni, betiltani kell, hanem beépíteni, átformálni, így aztán a niceai zsinat határozatait követve a bölcs I. Gyula pápa 350-ben december 25-ét Jézus Krisztus születésnapjává nyilvánította.
Ez az örökség aztán megjelenik a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó valamennyi szokásunkban.
Lencse és hal
Az ünnepi étrendben is keverednek a pogány hagyományok a keresztény jelképekkel. A katolikus tradíció szerint a karácsonyi menü sokáig böjtös, húsmentes jellegű volt: főként hüvelyeseket, babot, lencsét ettek – ez a népi hagyományokban a várható bőséget biztosította, vagyis megint csak mágikus, pogány gyökerekre vezet vissza.
A hal egyrészt a böjti jelleg miatt főszereplője a karácsonyi asztalnak, másrészt a megkeresztelt ember szimbóluma is – ugyanakkor a halnak a pénzérmére emlékeztető pikkelye bőséget ígér…
Sokfelé karácsonyra időzítették a disznóvágást, így bőségesen került az asztalra húsétel, gyakran savanyú káposztával. Szárnyasokat is fogyasztottak – az angolok pulykát –, ám újévkor már tilos baromfit enni, mert a tyúk hátrafelé kapar, szemben a disznóval, amelyik előre túr – tehát újévkor kell malacot enni, nem szilveszterkor, ahogyan sokan teszik…
Bejgli és Kossuth kifli
Külön rituáléja volt a karácsonyi asztal megterítésének: sokfelé a karácsonyi abroszból szórták ki vetéskor a gabonát, hogy bőséges legyen a termés; másutt az öröm színeként piros abrosszal terítettek ilyenkor. Vacsora közben a háziasszony nem állhatott fel, hogy a tyúkjai jól tojjanak; az ünnepi asztal alá pedig, Jézus születési körülményeire utalva, szalmát szórtak.
Ami az angolok számára a karácsonyi puding, a dánoknak a mandulás tejberizs, az oroszoknak a halas blini vagy a franciáknak a csokoládés fatörzs-torta, az a magyar ünnepi asztalon a bejgli.
Sziléziából terjedt el a középkorban ez az eredetileg kifliformába hajtogatott sütemény, erre utal a neve is, amely a német „meghajlít” jelentésű beugen szóból ered. Ez az étel is osztrák közvetítéssel került a magyar konyhába; a reformkorban már pozsonyi kifli néven ismerték, 1848 után a mandulás változatnak Kossuth kifli lett a neve… Mára tradicionális magyar süteménnyé vált, és a pogány népi hagyományok itt is megjelennek: a mák a bőség jelképe, a dió pedig megvéd a rontástól.
Ja, és még valami: az ünnepi asztalon maradt morzsát ki nem dobják! El kell tenni, és jó lesz mindenféle betegségek ellen, sőt: megtermékenyítő ereje is van…
Még nincs hozzászólás