Miben jobbak?
Munkát, megélhetést jelentett többeknek az átlagosnál lényegesen fejlettebb képességük: az, hogy kifinomult hallással vagy éppen szagérzékeléssel rendelkeztek. Őket, a gyengén vagy egyáltalán nem látókat kompenzálta a sors úgy, hogy jobbak lettek némely dologban ép embertársaiknál?
„A Vakok Intézetében még szakképzés is volt: zongorázni, zongorát hangolni egyaránt tanultak” – emlékeztetett Juniku Adrián, akit e hangszer legjobb hangolómestereként tartanak számon az országban. A szaktekintélynél arról érdeklődtünk, helytálló-e az ismeretünk: azok az emberek, akik látássérültként születtek, illetve elvesztették a szemük világát, valóban jobbak az élet egynémely területén, mint az ép szemmel élők?
Tán még verseny is volt a zongorahangolók pályáján a vakok és a látók között. Juniku Adrián vetélkedésről, egzisztenciális küzdelemről nem tud, de azt nem tartja véletlennek, hogy az intézetben a ’70-es években valóban tantárgy volt a zeneelmélet, illetve zongorázni és zongorát hangolni is tanulhattak a látássérültek. A gyakorlatban a hangszerek javítását már nem végezték a nem látók.
„Akkoriban a hangolás árába még belefért a taxiköltség is – idézi fel a szakmában dolgozó idősebb kollégák elbeszéléseit. – Általában kísérték őket a címekre, kevesen közlekedtek egyedül az ügyfelekhez. A magyarországi zongoragyárakban amúgy nem alkalmaztak vak hangolókat. Ők csak az eladás utáni garanciális és rendszeres hangolásokat végezték. Akik a vakokat és gyengén látókat alkalmazták, azok adókedvezményben részesültek.”
Volt idő tehát, mikor a munkaerőpiac élt a lehetőséggel, és kihasználta, hogy a vakoknak jó, nem ritkán az egészségesekénél lényegesen jobb a hallásuk, így valóban lehetnek olyan munkák, ahol szívesen foglalkoztatják őket. A zongorahangoló specialista elmondásából az is kiderült, hogy nem pusztán magyarországi gyakorlat volt a látássérültek „szakmai felkarolása”.
Német zongoragyárakban ugyancsak alkalmazták őket, gazdasági szempontokra voltak tekintettel a vállalatok, mikor felvették a vakokat, hiszen jobban hangolták a hangszereket. Ami a németeket illeti, a II. világháború idején állítólag katonai szakszolgálatra vették igénybe a látássérült embereket a képességeik miatt: tengeralattjárókon velük füleltették a vízben haladó ellenséges járművek motorhangját, mivel állítólag a műszereknél is precízebben különböztették meg a zörejeket.
Napjainkban természetesen nem katonáskodnak a szemük világát elvesztett emberek, de sajnos a civil foglalkozások – például a telefonközpontos munkák – is megszűnnek a számukra: nincsenek már telefonközpontok.
A call centerek időről időre meghirdetnek állásokat vakok számára, de a megosztandó információ gyors változása, az, hogy újra és újra be kell tanítani őket, hamar eltünteti ezeket a lehetőségeket. Szerencsétlenségükre a rendszerint jobb szaglóképességük sem kelendő már: a kozmetikai, például parfümgyártó laboratóriumok, vállalatok is olcsóbbnak, egzaktabbnak tartják a műszereket, mellőzik tehát az élőmunkát.
Nem árt tudni, hogy világszerte mintegy 285 millió ember szenved a látáscsökkenés valamilyen formájától. Bármennyire is jobb teljesítményre képesek akár a fülük, akár az orruk segítségével, mind kevesebbeknek sikerül megfelelő munkát találni.
Szerencsére nem adják fel. Bár nem egzisztenciális lehetőség, a legújabb hír szerint életkedvüket, közérzetüket javíthatja a sport. A minap a nyilvánosság előtt is bemutatták: mind jobb eredménnyel fociznak látássérült honfitársainak. Egymás elleni mérkőzéseket vívtak, valódi közönségsikert aratva.
Október elején került sor a vakok derbijére, ahol még azt is szabályozták, hogy a pályára lépő „csak” gyengén látók a teljesen vakok társaságában leragasztott szemmel kergethessék a csörgő hangot adó labdát: esetükben ez jelentette az esélyegyenlőséget.
Még nincs hozzászólás