Mi majd másként fogunk nevelni!
Mennyire hasonlítunk a szüleinkhez? Milyen mértékben meghatározó a nevelőinktől kapott minta? Van, aki reménykedve és van, aki félve teszi fel magában ezeket a kérdéseket, sőt, akár szakembert is felkeres miattuk.
Vajon mi a helyzet a személyiségünkkel, a szokásainkkal? Rengeteg kutatást végeztek ebben a témakörben, például felkerestek olyan testvéreket, egypetéjű ikreket, akiknek a sorsa valamilyen okból más utat követett, nem is találkozhattak egymással, és a már felnőtt személyekkel végeztek összehasonlító vizsgálatokat. A szakemberek választ kerestek arra, vajon a genetikai adottságok és a környezeti tényezők mennyire befolyásolják a személyiség alakulását, illetve a meglévő viselkedésmintázat létrejöttét. A végső tanulság szerint átlagos közegben felnőve, szélsőséges hatások nélkül a biológiai és a környezeti összetevők fele-fele arányban határozzák meg a felnőtt személyiséget.
Összegezve tehát: mintázat van, amelynek egyik része az öröklődéstől függ, a másik pedig a mindennapi környezettől – utóbbi főleg a család szokásait, elsősorban a felnőtt családtagok viszonyulásait jelenti. Ezek között találunk olyat, ami jó érzéssel tölt el bennünket, mások miatt viszont szenvedünk, s kamaszként talán meg is fogadjuk, hogy ilyet sosem teszünk majd a saját gyerekünkkel. Később, amikor mi magunk válunk szülővé, azon vesszük észre magunkat, hogy ugyanazt csináljuk, jót, rosszat egyaránt, amit velünk tettek. Az annak idején gyűlölt viselkedésformák újraéledése miatt sokan pszichológushoz is fordulnak, mert úgy látják, nem tudnak harcolni ellenük. Érthető ez a beidegződés, hiszen minden mintát a családunkból hoztunk, belénk égett, hogyan lehet szeretni, veszekedni, kibékülni, beszélni, büntetni, nevelni, szórakozni stb. Az élet minden területéről megkaptuk a viselkedési programot, és komoly erőfeszítést kíván, hogy kiépítsünk egy új metódust. Eleinte, bizony, zökkenőkkel jár majd, sok türelem és gyakorlás után azonban kialakul a kívánt működés, amire aztán indokoltan lehetünk büszkék. Véleményem szerint a végső cél nem az, hogy teljesen kiirtsunk magunkból egy magatartásformát, hanem hogy a viselkedésrepertoárunk szélesedjék, s mindig legyen lehetőségünk kiválasztani az adekvát reakciót.
A családi mintát – főleg, ha egyetértünk vele – akkor a legkönnyebb követni, ha nem kötelező. Meglepődnénk, ha kívülről, filmszerűen látnánk, milyen sok hasonló vonást mutat az egymástól távol élő, eltérő foglalkozást űző testvérek életvitele is.
Még a kikövetelt mintánál is rosszabb, amikor lelki presszióval büntetik például a fiatal szülők eltérő nevelési metódusát. Elhangozhat a kérdés: „Szóval akkor én nem voltam jó anyád/apád?” Erre általában meghökkenve jön a válasz: „Dehogynem! Hogy jut ilyesmi az eszedbe?” „Akkor miért csinálod másképp?” Miközben csak arról van szó, hogy a fiatal szülő a saját elképzelése, egyéni koncepciója alapján szeretné a gyerekét nevelni – és ehhez, sértődés helyett, jól jönne inkább a támogatás. Fokozottan igaz ez abban az esetben, amikor egy új házassággal két nagyon eltérő családi minta ütközik. A „jövevény” kölcsönösen nem illik bele a másik családi képbe, s komoly konfliktusok alakulhatnak ki. Ilyenkor nem az a feladata az ifjú párnak, hogy itt is, ott is maximálisan megfeleljen az elvárásoknak, hanem hogy önálló struktúrát létrehozva kiépítse a maga szabály- és szokásrendszerét. Ha elég kitartóak, elégedetten vehetik tudomásul, hogy saját párkapcsolatuk, családjuk más ugyan, mégis legalább olyan jó – ha nem jobb –, mint amiben addig éltek. (A szerző családterapeuta.)
Még nincs hozzászólás