Mi a baj a ducikkal?
Van, aki szerint egészségtelenek, lusták és valósággal visszataszítóak, míg akad, aki szexuális fantáziáját látja megtestesülni a gömbölyded nőkben, megint mások pedig nem értik, mi baj is lenne a ducikkal. De tényleg, mi a baj velü(n)k?
Nem tagadom, az én szemem előtt is létezik egy szűrő, egy amolyan lélekszűrő: lelkeket szeretek látni a testek mögött, legyen az a test bármekkora, bármilyen formájú és bőrszínű.
Ennek tükrében talán nem meglepő, ha a „baj”-t, ha már mindenképp ezt akarnánk megtalálni, sokkal inkább az egyénen belül látom, mintsem kívül. Legyen szó a ducikat elítélőről vagy épp a duciról, mindkét esetben lélekvizsgálatot kell tartani, ha az okokat szeretnénk megtalálni.
Hiszen ha valami idegesít a másikban, az sokszor egy tükör, melybe belenézve olyan dolgot látok magammal kapcsolatban, amivel bizony még dolgom van.
Évekkel ezelőtt végtelenül idegesítettek a beképzelt emberek. Elbizonytalanodtam a közelükben, hol csodáltam, hol megrémültem túlzott önbizalmuktól. De miért is?
Időbe telt, mire rájöttem, valójában nem is ők zavarnak, hanem a tény, hogy jómagam akkoriban igencsak híján voltam az önbizalomnak. Ha pedig nem értünk vagy ismerünk valamit, az bizony ijesztő is tud lenni, és irracionális dühöt vagy utálatot válthat ki belőlünk.
Neki hogy lehet, ha nekem nincs?
S VAJON MI A BAJ AKKOR VELEM, VELÜNK?
Az a baj, ha sportolunk
Mert ha ettől nem kezdünk el rohamosan fogyni, azt mondják majd, nem vesszük komolyan, biztos sokat eszünk.
Ha ezzel mit sem törődve továbbra is a futógépen rójuk a kilométereket, akad majd olyan, aki ezt lefotózza, és gúnyos „bálna” megjegyzéssel küldi tovább barátainak, vagy akár az egész világnak.
Pedig a biztatás mindenkire jobb hatással lenne, mint a megalázás, testalkattól függetlenül.
Az a baj, ha nem sportolunk
Ezt rendszerint kérdezés nélkül megállapítják, ha ránk néznek. Így leszünk lusták, pizzát evő igénytelen, tespedő hájasok. Olyanok, akik a pajzsmirigy- vagy egyéb betegségüket csak kifogásként használják, hogy ne kelljen mozogniuk.
Pedig van köztünk edző, sportoló és olyan is, aki heti rendszerességgel mozog. Olyan is van persze, aki nem sportol, mert így döntött, abban bízva, hogy a saját élete felett ő maga rendelkezhet.
Az a baj, hogy mértéktelenül eszünk
Egészségtelen ételeket fogyasztunk, és ha netán még médianyilvánosságot is kap egy duci, az maga a megátalkodott gonosz, hiszen elhízásra biztatja a többi embert. Pedig az evés valóban magánügy kellene hogy legyen.
Egy vékony nőtől sem kérdezzük meg, mit evett a héten, mert úgy hisszük, biztosan csupa egészséges dolgot. Hiszen ránézésre születik az ítélet, nem a tányérom mellett ülnek, akik szerint helytelenül táplálkozom.
Itt el is érkeztünk a sok „baj” mozgatórugójához: az aggodalomhoz.
Mert a ducikra baj forrásaként tekintő illető csak „aggódik”, mennyi szív- és érrendszeri betegsége lehet szegény ducinak, és „aggódik”, hogy egy telt ember sosem találja meg az igazit, hiszen a teste gátolja a boldogság elérésében.
Azonban elárulom, mi a közös a ducikért „aggódók” és a Kim Kardashiant utálók között: igazából saját magukért aggódnak, nem értem vagy érted.
Mert lássuk be, a vélt vagy valós magas vérnyomásom miatt nem lesz Tóth Juliska életminősége rosszabb, így ne tegyünk úgy, Juliskám, mintha értem aggódnál. Épp ahogy Kim Kardashian vélt vagy valós rossz anyai példája miatt sem lesz Juliska gyereke neveletlenebb.
Vagyis ez a meglehetősen álszent aggodalmaskodás igazából megint csak nem a ducikról vagy Kim Kardashianről szól, hanem arról, akit ennyire zavar egy másik ember boldogsága vagy már merő létezése is.
Vagyis tudod, mi a baj a ducikkal?
Az a baj, hogy az emberek egy része saját magát is képtelen elfogadni, így szinte kizárt, hogy másokat is el- és befogadjon. Minden ember egyfajta tükröt tart nekünk, és általuk rengeteget megtudhatunk saját magunkról, persze ehhez tudatos önismereti munka szükségeltetik.
Azonban érdemes elkezdeni, és talán első lépésként tedd fel saját magadnak a kérdést: van bajod a ducikkal? Ha igen, valójában mi az? Egyáltalán reális a baj, ténylegesen befolyásolja a mindennapi életedet és saját boldogságodat?
Mert ha bizony nem, akkor sokkal inkább az irracionális érzés kiváltó okát kutasd. Vajon mit nem tudsz elfogadni magaddal kapcsolatban? Mire emlékeztetnek a ducik, milyen belső frusztrációdat vetíted ki rájuk?
Élni és élni hagyni, bármennyire is közhelyesen hangzik, de talán éppen ezért annyira igaz is. Hiszen ahelyett, hogy ujjal mutogatnánk egymásra, csupán csak egy dolgot kellene tudatosítani: egyetlen dolog mindannyiunkban közös.
Duci, sovány vagy sportos is légy, egy cél vezérel: boldog akarsz lenni. Te is és a duci lány is. Azonban a saját boldogságod nem függ a duci lány boldogságától, így inkább ahelyett, hogy támadod, hagyd élni és boldogulni.
Te is azon munkálkodj, hogy ne azt lásd, mi a baj másokkal, hanem a sajátodat felismerve dolgozz azon, hogy önmagad 2.0 verziója lehess. Boldogan, kilóktól függetlenül.
Még nincs hozzászólás