Merni, akarni, hinni és tanulni
Ülünk az elegáns budai cukrászda egyik csendes, kicsi sarkában. Beszélgetünk. Azért ide ültünk, hogy halljuk egymás szavát. Dolgozunk. Kérdezek, válaszol, jegyzetelek. Úgy fél óra elteltével a kedves pincérlány megkérdezi, nem ülnénk-e másik asztalhoz, mert ide egy nagyobb társaság szeretne jönni. Nemsokára elmegyünk, legyenek türelemmel, utasítja vissza a kérést Czakó Borbála kedvesen, de határozottan.
Én bezzeg átültem volna, és ez nem véletlen. Én egész életemben beosztott voltam, ő az egyik legsikeresebb magyar üzletasszony. A Forbes által készített legbefolyásosabb magyar nők listáján is előkelő helyen szerepel.
Dolgozott a Világbanknál, volt Londonban magyar nagykövet, egy száznegyvenezer embert foglalkoztató vállalatnál, az Ernst and Youngnál felső vezető.
Szakmai szervezője a Pénzügyi csúcs konferenciasorozatnak, elnöke a Károly walesi herceg által alapított Hungarian Business Leaders Forumnak.
– Azt szokták mondani, hogy Magyarországon a női vezetők novembertől az év végéig már ingyen dolgoznak. Átlagban ennyi, másfél hónapnyi különbség van a férfiak és a nők között. Pedig több nő szerez egyetemi diplomát, és végez jobb eredménnyel, mint a férfiak, de amikor elkezdenek dolgozni, mégis elkezdődik a leszakadásuk, az olló szétnyílása. Miért?
– Sok oka van ennek – mondja Czakó Borbála. – A nők sokszor azt hiszik, hogy ha szorgalmasan és jól dolgoznak, azt majd észreveszik, és elismerik őket. Nem tudják menedzselni magukat. Nem merik elhinni, hogy ők is ugyanolyan jó vezetők. Nem mernek magasabb fizetést kérni.
Én mindig törekedtem arra, hogy legalább annyit keressek, mint a férfi kollégáim. S ezt el is tudtam érni. Egy vállalat akkor tud eredményesen működni, ha felső vezetői között férfiak, nők, fiatalok és tapasztaltabbak is vannak.
Amikor néhány éve útjára indítottuk a 20-20-20 Klubot, azt tűztük ki célként, hogy a nők aránya a vállalatvezetésben és az igazgatóságokban 20%-ra, vagy annál magasabbra növekedjen 2020-ra, és csökkenjenek a nők és férfiak között fennálló fizetéskülönbségek, azonos munkáért járjon egyenlő bér.
Sok cég csatlakozott, rendszeresen szervezünk vállalatvezetői fórumokat, tréningeken igyekszünk megtanítani a nőket saját érdekeik védelmére. Sajnos a folyamat lassúbb lesz, mint reméltük.
– Önnek minden karrierterve sikerült. Mi a titok?
– Ahhoz, hogy az ember elinduljon a szakmai ranglétrán felfelé, merni kell, akarni kell, hinni és tanulni kell. Folyamatosan. Én a rendszerváltáskor rájöttem, hogy az a tudás, amit itthon közgazdászként szereztem, nem lesz elég.
Elvégeztem egy nemzetközi menedzserképzőt, mely a CEU elődje volt, és azt Amerikában lehetett folytatni. Ki is mentem a nappali tagozatra. Az egyik lányom kisiskolás volt, a másik óvodás. Autóra nem volt pénzem, az egyetemen laktam, zuhogó esőben biciklivel hordtam a gyerekeimet.
Reggel a háromévesemet felraktam a biciklire, elmentünk az óvodába, onnan a 11 évessel átbicikliztünk az iskolába, én pedig elmentem a saját iskolámba. Nem volt segítségem, mert a férjem tengerészkapitány volt, és hajózott éppen. Voltak nehéz pillanataim.
Ott láttam először komputert, holott a feladatokat számítógépen kellett megoldani, elküldeni, Fogalmam sem volt, hogy melyik gombot nyomjam. De megtanultam. Anyukám mindennap írt egy levelet, ne add fel, sikerülni fog.
– És igaza lett.
– Hát igen. Az a pénzügyi szakirányú MBA-diploma és az a tudás, amivel Amerikából hazajöttem, akkor Magyarországon nagyon ritka kincs volt.
– Gondolom, jó állást jelentett.
– Nem sokkal hazaérésem után felkértek, hogy legyek az IFC, a Világbank leányvállalatának igazgatója, majd az Ernst & Young regionális vezérigazgató-helyettese és magyarországi vezérigazgatója.
– És a Magyar Köztársaság Londonba akkreditált nagykövete.
– Igen, de erre egyáltalán nem számítottam. Nagyon jól futott a szekér, rengeteget utaztam, sokat kerestem, a cégem eredményes volt, elismert voltam, sikeres, jól éreztem magam.
Amikor a külügyminisztériumból felhívtak, hogy most állítják össze a következő évre a külügyi szolgálati névsort, azt hittem, referenciát kérnek tőlem valakiről. Eszembe sem jutott, hogy engem szeretnének felkérni. És nem is akartam elvállalni.
Hogy ne mondjak rögtön nemet, gondolkozási időt kértem. Mindkét lányom véleményét kikértem, és egy barátnőmét, akinek az édesapja nagykövet volt. Éppen repülőgépre szállt föl, amikor felhívtam. Azt mondta, hogy most le kell tennie, de addig ne mondjak nemet, amíg le nem száll a gépe.
– Szóval azok, akiknek a szava számított, rábeszélték.
– Igen. És mondhatom, hogy nem bántam meg. Ez volt életem talán legjobb négy éve.
– Megbízólevelét a királynőnek adta át. Felkészítették erre?
– Persze, egy hatoldalas iratban.
– Milyen ruhát kellett viselni?
– Vagy kosztümöt és kalapot, vagy hosszú ruhát kalap nélkül. Az utóbbit választottam.
– Izgult?
– Nem vagyok izgulós. Azt gondolom, ha az ember kellőképpen felkészül, nincs miért izgulni. A királynő kedves volt, húsz percig beszélgettünk, persze csak ő kérdezhetett. Ugyanis a királynőnek nem szabad kérdéseket feltenni.
– És nem szabad hátat fordítani neki?
– Ez már megváltozott. Búcsúzáskor már nem kell hátrálva kimenni. Pukedlizni kell, két lépést hátrálni, de aztán megfordulhat az ember, csak mielőtt kilép, újra megfordulni, és újra pukedlizni.
A diplomáciában egyébként rengeteg protokollszabályt kell ismerni, attól kezdve, hogy egy vacsorán kit ki mellé szabad ültetni, milyen ételt szabad neki felszolgálni, fogadásokon kit hogyan kell szólítani, miről szabad beszélgetni vele.
– Nem fárasztó ez?
– Engem mindig is nagyon érdekelt a protokoll. Szeretem. De tény, hogy soha annyit nem dolgoztam, mint nagykövetként. Igaz, soha annyi érdekes, fontos emberrel sem találkoztam. Bár korábban is voltak fontos kapcsolataim.
A HBLF elnökeként például 2004-ben Károly walesi herceg engem kért fel, hogy mondjak beszédet a tíz új, EU-hoz csatlakozó ország nevében, Londonban, a St. James-palotában.
Nemzetközi pénzügyi munkáim miatt sok embert ismertem korábban is a Cityben, de ahhoz azért, hogy az ember a királyi család tagjaival, miniszterelnökökkel, híres színészekkel, politikusokkal rendszeresen találkozzon, ezen a poszton kell dolgoznia.
– Ha az ember nagyvállalatoknál felsővezető, marad ideje a családjára?
– Természetesen. A főnök jobban be tudja osztani az idejét, mint az alkalmazott. Ha el kell mennie a gyerek szülői értekezletére, elmegy. Ha otthon kell maradnia valamiért, hát otthon marad, és onnan dolgozik.
Azt hiszem, az én lányaim csak profitáltak abból, hogy én annyi helyen otthon vagyok. A nagyobbik doktorált, hét nyelven beszél, de a kisebbiknek is három diplomája van.
– Sikeres, önálló emberek.
– Persze, ma már én kérek tanácsot tőlük
Még nincs hozzászólás