Megbocsátani csak annak lehet, akit megismerek
Sokan ajánlják másoknak - nem tudjuk, közülük ki tartja érvényesnek magára is, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. De vajon elég-e, ha mi magunk próbálunk meg túllépni a sérelmeken?
Kérj bocsánatot! – hangzik el az óvodában napjában többször is az utasítás. Óvó nénik kényszerítik a kis dühöngőket, hogy egymás szemébe nézzenek, s – ha fogcsikorgatva is – kezet fogjanak, és ne csak kérjék, de el is fogadják a bocsánatot. Hogy visszaállhasson a rend, és a gyerekek újra békésen játszhassanak egymással.
Aztán évekkel, és sok szándékos vagy vétlen sérelemmel később, mikor valamilyen sebnek nem múlik a fájdalma, kedves jóakarók bátorítanak, nógatnak: „Bocsáss meg neki! Meglásd, neked lesz könnyebb!” Ebben minden bizonnyal igazuk is van, hiszen a megbocsátás azt jelenti, hogy megszabadulunk az olyan negatív érzelmektől, mint a harag vagy a bosszú, és kevesebb időt töltünk azzal, hogy a jelen problémáit egy múltbeli, megváltoztathatatlan eseményre vezessük vissza. A jóakarók csak azt felejtik el, amit az óvodában tudnak: a megbocsátáshoz két fél kell, és hogy ennek a két embernek „egymás szemébe kell néznie”.
A megbocsátás ugyanis azt feltételezi, hogy az ellenünk vétkezőkkel valamilyen kapcsolatot fenn akarunk tartani. Nem nevezem megbocsátásnak azokat a nagyon fontos túlélő technnikákat, amelyek abban segítenek, hogy az ártó személyt kizárjam az életemből, s a lehetőségekhez mérten a múltamból is.
Nagyon fontos pszichés feladat a traumatikus élmények között szétválogatni saját magunk hibáztatását, a körülményeket és mások ártó szándékát. Ezek után következhet a megbocsátás vagy az elhatárolódás. Dönthetek úgy is, hogy nem mentem fel a bűnök alól a vétkest, és semmilyen, akár lelki közösséget sem vállalok vele, de nem engedem meg, hogy a sérelem tovább mérgezze az életemet, és ennek érdekében mindent meg is teszek – segítséggel vagy anélkül.
Dönthetek viszont amellett is, hogy adok egy esélyt a megbocsátásnak. Komoly elhatározást és kitartó munkát feltételez ez a döntés, mert nehezen képzelhető el anélkül, hogy szembenéznénk egymással. Persze, gyakran ténylegesen már nem találkozhatunk a nekünk ártókkal. Ilyenkor segíthetnek olyan, például a pszichodráma csoportokban használatos technikák, amikor megjelenítjük azokat az embereket, akikkel függőben lévő, fontos dolgunk lenne, de valamiért nem elérhetőek. Hihetetlen ereje van ezeknek a találkozóknak, ahol a sértett instrukciói alapján egy empatikus csoporttag játssza el a másikat.
Gyakran azonban olyankor is lemondunk a személyes találkozásról, a tisztázó beszélgetésről, amikor lenne rá lehetőség. Nem vállaljuk a veszélyét annak, hogy megismerjük a másik fél indítékát, hogy meghallgassuk, hogyan volt képes intézetbe tenni az anyám, vagy megszakítani velem minden kapcsolatot az apám a válás után.
Pedig a személyes, tisztázó beszélgetések meglepő eredményeket tudnak hozni, még idegenek között is, ha biztonságos körülmények között, strukturált formában, szakember segítségével zajlanak.
Képzeljük el, hogy egy kisvárosi bankba egy símaszkos férfi ront be, és pisztolynak látszó tárggyal hadonászva a pénztár kiürítését követeli. A megrettent pénztáros remegő kézzel rakja halomba a bankjegyeket a pultra, amiket egy gyors mozdulattal söpör táskába a rabló, és már kívül is van a bankfiókon. Az egész jelenet nem tart tovább, mint 3 perc, de egy életre megváltoztatja legalább két ember jövőjét. A rablót hamarosan elkapják, és fegyveres rablásért jó néhány évet kell fegyházban töltenie, a banki alkalmazott pedig olyan sokkot él át, aminek következtében nem képes újra dolgozni, nemcsak a bankban, de máshol sem.
Alapvetően rendült meg a bizalma az emberekben és a világban, amely bizalom tudattalanul, de mindannyiunk sajátja. Ez teszi lehetővé, hogy a „velem ez nem történhet meg” biztonságával létezzünk a világban, ahelyett, hogy minduntalan a lehetséges veszélyeket vennénk számba, a fejünkre hulló cseréptől a fegyveres támadásig. A pénztáros hiába tudta, hogy a rabló megkapta méltó büntetését, a jelenet minduntalan az emlékezetébe tolakodott, és ilyenkor mérhetetlen düh borította el, aminek tárgya az a velejéig romlott ember volt, aki így tönkretette az életét.
A fenti eset a valóságban is megtörtént, de kivételesen, a szokásostól eltérő módon végződött. A helyreállító igazságszolgáltatás egy magyarországi kezdeményezése során sikerült a szakembereknek mediálniuk a két fél között, és végül megszervezni a találkozójukat is, ami nagy változást hozott mindkettejük életébe. A huszonéves bankrabló korábban el sem tudta képzelni, hogy ostoba döntése milyen romboló hatással volt arra a személyre, akire ő alig emlékezett. A mediáció kezdetéig csak azzal az „igazságtalansággal” volt elfoglalva, hogy milyen nagy büntetést kapott, pedig nem is igazi revolver volt a kezében.
A beszélgetés során viszont megláthatta a másik oldalt, és rádöbbenhetett az igazi kárra, amit okozott, ami nem írható le a pénztárból hiányzó összeggel. A banki alkalmazott pedig meglátta a rablóban az idétlen, tévéfilmeken felnőtt fiatalt, aki nagyon messze állt attól a megtestesült gonosztól, aki korábban az emlékeiben élt. Hogy megbocsátott-e? Nem tudom, hogy ő így nevezi-e, ami történt.
Annyi biztos, hogy nem mentette fel a férfit a tette alól, mint ahogyan a hatóságok sem, a megmagyarázhatatlan félelem, és a kontrollálhatatlan harag viszont lassan elmúlt, és a pénztáros újra munkába tudott állni. Életük eseményeiről, a kisebb és nagyobb változásokról pedig a találkozót követően rabló és áldozata rendszeres levelekben számolt be egymásnak.
(A szerző családterapeuta.)
Még nincs hozzászólás