Marika és Joci
„Marika, megtartaná a prezentációt?” – teljesen közönséges, semleges mondatnak tűnik ez az első pillanatban, munkahelyek, egyetemi előadók százaiban hangozhat el egy ilyen vagy ehhez hasonló kérés, a prezentáció szó tetszés szerint helyettesíthető más tennivalóval.
Meghökkentővé akkor válik a helyzet, ha Marika mosolyogva feláll, s közben azt mondja: „Természetesen, Jocikám!” Abban a pillanatban felkapják a jelenlévők a fejüket, a legenyhébb reakció a férfi kárára történő „bajusz alatti” kis vigyor, a legrosszabb szcenárió pedig, amikor azonnal meggyanúsítják a két felet, hogy „biztosan van köztük valami”, hiszen az nem megszokott, hogy egy nő így szóljon a feletteséhez.
A férfiak és nők munkahelyi kommunikációjában naponta tucatjával fordulnak elő ilyen „Mariká”-zások úgy, hogy senkinek fel sem tűnik, senki el nem gondolkodik rajta, milyen megrögzött, a nemek közötti egyenlőtlenség elfogadását demonstráló szituáció részesei. S e helyzetek nem ismeretlenek olyan kutatólaboratóriumokban, tudományos intézetekben sem, ahol nemcsak a munkavégzés, de az elért eredmények tekintetében is egyformán teljesítenek a nők és a férfiak.
„A bizalmas viszonylatokban használt kedveskedő megszólítások egy része használatos a közvetlen munkatársak között is. De a fölérendelt fél mindig több megszólítási formát használhat, mint az alárendelt" – állítja Domonkosi Ágnes a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének egyik kiadványában.
Leír egy esetet, mikor a fölé- és alárendelt viszonyban dolgozó munkatársak kölcsönösen magázódtak, ám míg a hölgy beosztott mindig egész keresztnevén szólította az igazgatót, addig az, hangulatától függően a következő változatokat használta: „Erika, Era, Era kisasszony, Erika kisasszony, Era baba, szeleburdi, leányzó”.
„Az az érzésem, hogy nem telik el úgy nap egy nő életében, hogy a kommunikáció során ne érje traumatikus élmény” – fedi fel az egyenlőtlenség hétköznapi gyakorlatát egy tanulmányában Győri János, az ELTE PPK Interkulturális Pedagógiai és Pszichológiai Központ egyetemi docense, aki az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium magyar nyelv és irodalom szakos vezetőtanára is.
A szakember elbeszélése szerint néhány napig különösen figyelt arra, hogy a hétköznapi kommunikáció során mivel kell szembenéznie egy nőnek. Az élmény traumatikus volt számára:
„Nagyon magas teljesítményt nyújtó embereket lebabásítanak, legyerekesítenek, szegregálnak. Borzalmas bántások és sértések tömegét tapasztaltam meg ez alatt a pár nap alatt, még ha ezeknek egy része jóindulatú volt is. Éppolyan tanári megszólalásokat, amelyeket kigyűjtünk a kutatásainkhoz: No, annak ellenére, hogy lány vagy, egész jól megoldottad ezt a matematikapéldát… Mi, férfiak ilyenfajta kommunikációval lényegében sosem találkozunk.”
Még nincs hozzászólás