Marcipán? Na ne...
Nyár végén fogadtuk örökbe. Másfél éves volt, és a második nevét viselte, a menhely előtt nem tudni, hogy hívták, ha hívták egyáltalán, a menhelyen aztán elnevezték valahogy, de ott sem nagyon hívták szerintem. Így amikor hazahoztam, az ölembe vettem, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki, hogy a te neved mától Marcipán. Éreztem a tekintetünk összetalálkozásánál felcsapó szikrákat. Azonnal megértette. Jött, ha hívtam, ment, ha küldtem, és minden olyan szép volt. Marcipán!
És örült a lányom, az anyám, az édesapám, a barátom, a kollégám, a mostohám, a szomszédasszony, a boltos és a nagypapám. Csakhogy az idő telt, megszokták az új kutyámat, csak a nevét nem tudta megjegyezni senki. De kis helyes! Hogy is hívják?
Anyukám Marci Bánnak hívta, majd közölte, hogy annak van értelme, a Marcipánnak nincs, mert a bán az egy középkori méltóság volt. Nem tudtad? A mostohám, aki mindig kedves és egyetértő, most közölte, hogy na nem, a Marcipán az nem egy név, sajnálja, de ez van. Marci.
Apukám nem szólt bele a névválasztásba, de mivel a Marcipánt valahogy nem tudta megjegyezni, egyszerűen átkeresztelte Porcelánra. De azt sem tudta megjegyezni.
A kínai boltban az eladólány, aki imádja a kutyámat, és folyton simogatja, amikor megtudta, hogy Marcipán, lekapta róla a kezét, mert a marcipánt konkrétan utálja.
Amikor szomorúan elmeséltem a kislányomnak Marcipán bukását, azt mondta: – Anya, nem a kutya bukott meg, csak ez a hülye név.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2023. évfolyama 2. számának 68. oldalán!)
Még nincs hozzászólás