Már megint nem eszik a gyerek!
Csecsemőjét aggódva méricskélő édesanya, a kétévest a kanál főzelékkel körbe-körbekergető nagymama... Ugye, ismerős a kép? Szinte nincs is olyan szülő, aki arról számolhatna be, hogy márpedig az ő csemetéje a vasszeget is zokszó nélkül megeszi, méghozzá sikítozás, futkározás, spenótkiprüszkölés és gombócdobálás nélkül.
De ha a srácok nagy többsége egészséges súllyal eléri a nyolcadik osztályt, akkor vajon miért van mégis ennyi problémánk kisgyermekkorukban az etetésükkel? A válasz kézenfekvő: azért, mert csinálunk magunknak.
Igen, a problémát mi magunk kreáljuk azzal, hogy folyton aggódunk, elég jól fejlődik-e, nincs-e valami betegsége, nem sorvad-e el a szemünk láttára, és a legalapvetőbb: hogy elég jó anyák vagyunk-e.
Nehogy már spenótot egyek!
Minden játszma úgy kezdődik, hogy az egyik fél nem biztos a pozíciójában, amit a másik fél megérez, és visszaél vele. Szikszai-Dajka Emőke pszichológus szerint „ahogy a legtöbb játszmánál, az evés köré szerveződőnél sem nyugtatja meg a szülőket, ha a védőnő vagy az orvos megállapítja, hogy nincs semmi probléma a gyermek fejlődésével, emésztésével. A játszma kulcsa ugyanis nem valós egészségi problémákban keresendő, hanem sokkal inkább a szülők teljesítményszorongásában. A gyermek nyűgös sírása úgy hat rájuk, mint jól irányzott ütés a lelkiismeretük közepébe”.
Ha a húsz hónapos Dezsőke például azt látja reszkető anyja szemében, hogy bármit megfőzök neked, kisfiam, csak egyél nekem, akkor a bármit fogja követelni. Hiszen ezzel újra meg újra bizonyosságot nyerhet anyja törődéséről, szeretetéről.
Ha a hároméves Pannika biztosan tudja, hogy ha nem eszi meg a husit a zöldséggel, akkor végül csipszet kap csokival, csak éhen ne haljon, akkor egészen biztos, hogy a másfél órás könyörgés és bohóckodás ellenére sem fogja megenni a husit a zöldséggel.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 8. számának 44. oldalán!)
Még nincs hozzászólás