Már megint meséljem el az életem?
A fotók, ha jó fotók, mindig beszédesek, de akit ábrázolnak, hallgat, az arcával kell elmondania, amit szeretne, legalábbis amíg fel nem találják a beszélő fotókat. Annamari arca csendes derűt sugárzott a Tinderre kitett fotóján.
Úgy képzeltem, megélt már jó pár dolgot, és sok köztük a fájdalmas emlék, ezért ez a visszafogott negyedmosoly a szája sarkában. Úgy képzeltem, Annamari keveset beszél, halkan, szemlesütve, időnként pillantva csak a másikra – lassan, óvatosan kóstolgatja az embert, mint valami egzotikus gyümölcsöt, mert az élet gyanakvóvá tette.
De valójában engem tett gyanakvóvá az élet. Annamari, bár kissé idegesnek tűnt, nem hallgatott zavartan: valóságos szóáradatot zúdított rám. Alig öt perce ismertük egymást hús-vér valónkban, és ő máris a szüleiről mesélt, akiket nem a szeretet, hanem egymás ingerlése, piszkálása, megalázása tartott együtt (ő sokszor a szobájában sírt, ha elkezdődött a műsor).
Nem csoda, hogy hamar elköltözött, hozzáment az első férfihoz, aki útjába sodródott, gyerekük is született (ő az itt a fényképen, Luca, most már tízéves), de a férje soha nem szerette őt igazán, valaki mást szeretett, úgy tűnt, reménytelenül, ám mégsem, mert most együtt él azzal a másikkal.
Kemény évek jöttek, és talán ő is megkeményedett, legalábbis ezt mondta neki az egyetlen férfi, akivel igazán el tudott volna képzelni egy új történetet.
Nem volt elég jó neki, ahogy neki sem voltak elég jók azok a rémesnél rémesebb alakok, akik bepróbálkoztak nála. Na jó, egyvalakivel még talán el tudta volna képzelni az életét, egy művésszel, akivel jobb volt az ágyban, mint azelőtt bárkivel.
De aztán jött az a szörnyű este, amikor le tudta passzolni Lucát, és elment egy buliba, a művésznek is ott kellett volna lennie, de csak a barátja volt ott, és ő elkövetett valamit, amiért még most is szégyelli magát: lopva beleolvasott a művész és a barát csetelésébe az utóbbi telefonján.
Róla volt szó, és ő azonnal megértette, hogy a művész csak játszik vele, és kiment a mosdóba, és hányt és zokogott.
Annamari csak mesélte, mesélte az életét, és én tudtam, mi vár rám. Végtelen fáradtság öntött el. Nem, nem akarom többé elmesélni az életemet senkinek, neki sem, elég volt. Nem akarok visszagondolni arra a valakire, aki voltam, fáraszt, olyan, mintha magyarázkodnom kéne. Pontosan tudom, honnan jöttem – azt szeretném tudni, hogy hol vagyok.
Annamari még elmondta, hogy lélekben már feladta, csak aztán jött a Tinder, és gondolta, ad még egy utolsó esélyt ennek az appnak, meg saját magának is. Aztán végre hosszabban rám nézett, hogy feltegye a rettegett kérdést:
– És te?
A szemem sem rebbent, miközben válaszoltam:
– Én sajnos amnéziás vagyok. Mi lenne, ha inkább sétálnánk egyet? Most olvastam egy elképesztem jó regényt, azt szívesen elmesélem.
Még nincs hozzászólás