Majdnem szoba
Üdvözlöm, olvastam az interneten feladott hirdetését, és érdekel a kiadó szoba, nemrég költöztem a városba, egyetemre fogok járni ősztől, a képek nagyon szépek, és remekül hangzik a március-április, ugyanis csak erre az időszakra keresek jómagam is alvóhelyet, május elsejétől van lakásom. Tudunk telefonon beszélni vagy találkozni? Megadom a mobilszámom, vagy kérem, küldje át az Önét, hívni fogom, üdvözlettel.
Jó napot kívánok, kérem, jöjjön el hozzám péntek fél kettőre, akkor megtekintheti a lakást, üdvözlettel.
Hát ez remek hír, végre történik valami. Izgatottan ülök a buszon, már csak két megálló, a környék baba, kisbolt, játszótér, falodák sora, szerviz kerékpároknak, rengeteg virág, zöld, négyemeletes, tekintélyt parancsoló, egyben barátságos házak, tisztára, mint a Feneketlen-tó és környéke, csak nagyobb, rendezettebb, vidámabb, tetszik. Megérkezem, csöngetek, második emelet, felmegyek, nyílik az ajtó, és megjelenik egy csupa mosoly, harmincas nő, légiutaskísérő-szerű öltözékben.
Én leszek a lakótárs, ha – mondja, a nevem pedig Éva, megkérdezi, könnyen idetaláltam-e. Igen, köszönöm, nagyon szép környék, ő is szereti, menjek utána, a konyhába, ez egyébként az előszoba, egyenesen, majd balra, itt is vagyunk, bemutatja a többieket. Az ebédlőasztalnál már ülnek ketten, felállnak, Sarah és Carmen, sziasztok. A barátai, gondolom, de nem, kiderül, nem barátok, nem rokonok, még csak nem is ismerősök, hanem jelentkezők, társbérlő-jelöltek, de várjunk csak, ők egymást sem ismerik, nem együtt vannak, hanem külön-külön. Most már értem, hárman vagyunk, mind a szobát akarók, tehát ellenségek, szebben mondva versenytársak.
Éva belekezd, köszönt újra mindhármunkat, mondja, induljunk, megmutatja a lakást, erre van a fürdő, a nappali, az ő szobája és itt a másik, ami a hirdetésben is szerepelt. 22 négyzetméter, két hatalmas ablak, egy kis erkély, persze, ki lehet menni nyugodtan, a kilátás gyönyörű, mint maga a helyiség és kellékei, a hatalmas fehér, barokk stílusú szekrény, hozzá franciaágy, növények(!), íróasztal, nagy, szék, egy fotel olvasólámpával, tévé nincs, kérdés, wifi, jól működik, ágyneműt tudok adni, egyéb, semmi. Akkor mi következünk, mondja, ezért visszamegyünk a konyhába, libasorban, leülünk, meséljétek el kik vagytok, honnan jöttök, merre mentek, rám néz, kezdjed el, zavarba jövök, ezért udvarias leszek, átadom a lehetőséget, nézek jobbra, neked.
Sarah megköszöni, beszélni kezd, közben táskájából mappát vesz elő, narancsárgát, gumisat, uramisten, mi lehet ez, az irattartót kinyitja és előhúzza a gondosan összekészített papírhalmazt, dokumentumokat, saját, színes-szagos pr-anyagát. Önéletrajz, tabelláris, mellette a munkaszerződése, persze, csak fénymásolat, bankszámlakivonatok, három hónap, adóigazolás, a most még érvényben lévő lakásszerződése, mellette pár soros ajánlással. Szemem lassan kikerekedik, fejemen az ér lüktetni kezd, hát így kell ezt, mondom magamnak, te bizony nem készültél, hogy lesz így meg az a szoba, pedig nagyon kellene, valószínűleg sehogy.
Tekintetem Carmen arcára fordul, nyugodtnak tűnik, de vajon mitől, aha, már értem, dosszié neki is van a kezében, vajon mikor vette elő, nem figyeltem, nem emlékszem, már ő beszél, grafikus, aki mellesleg jógaoktató és egy tanfolyamra jött a városba, április végén megy vissza Koppenhágába. Most te jössz, néz rám Éva, hát papír, az nincs nálam, és folytatnám, azonban köszbeszól, hogy hát ez így nem lesz jó, majd átküldöm e-mailen, úgy sem, az már késő, most kell döntenie, a papír azonnal kell. Így hát elköszönök, sziasztok, mondom, és láthatóan ez volt a legjobb döntés. A tulajdonos feláll, tanácsot ad, legközelebb készüljön, erre így szokás, a bérlő küzd, a főbérlő válogat, mint egy igazi úr. Közben kikísér, még a kabátom is felsegíti, pedig ő a hölgy, ez is milyen furcsa, tessék, egy újabb bizonyíték: ez Berlin, itt sok minden másképp van.
Még nincs hozzászólás