Magán(y)ügyeink
Egykor vénlánynak lenni minimum kellemetlen volt, mai társadalmunk már megengedőbb, de még mindig kicsit kétkedve méregetjük azokat, akik kiállnak amellett, hogy nekik jó egyedül (is). A kapcsolatfüggők és a kihűlt házasságok világában nehéz elhinni, hogy valakinek a szingliség egyszerűen jobb ajánlat.
Egy forgalmas hipermarketben szombat este. Buliba készülődő fiatalok, romantikus estéjükhöz vásároló párok, családok már fáradt gyerekekkel. És a szinglik, akik magányosan tologatják a bevásárlókocsit, és szoronganak attól, hogy sehová sem tudják elhelyezni magukat. Selejtesek – gondolják, hiszen se gyerek, se buli, se romantika – momentán.
Van ott még egy csoport. A nő a gyerekkel. Rajta már nincs csüggedés, rendben, nincs se buli, se romantika, de ott a gyerek és annak biztos tudása, hogy jobb egyedül, mint egy pocsék, lelkeket felemésztő kapcsolatban.
Nos, ez a szingli anya én voltam. Amikor kettesben maradtunk a fiammal, eleinte úgy éreztem, mindenki átlát a szitán, hiszen amúgy mit keresnék este 9-kor egy plázában egy kisgyerekkel? Nyilván nincs kire bíznom. Aztán telt az idő, és leépítettem az önmagammal szembeni előítéleteimet. Már egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak a státuszomról mások, mert egyrészt magánügy, másrészt nem szeretnék mindenáron kapcsolatban élni. Azok az idők már elmúltak.
Minden nő társra vágyik?
Bő egy évtizede az egyik női portál arra kért, írjak az oly divatosan csengő szingli-jelenségről, és persze mindarról, ami mögötte van. Akkoriban taroltak a mozikban a témát feldolgozó filmek, és hódított a Szex és New York című sorozat, amely a szingliséget kellemes, de vágyakozással teli állapotnak tüntette fel, azt mutatva, hogy az egyedüllét buli, öröm és kacagás, de a lelke mélyén azért minden nő társra vágyik.
És itt rejlik valahol a lényeg, mert bár a szingliséghez akkoriban olyan fogalmakat kapcsoltunk, mint a karrierépítő, divatos, ambiciózus, magabiztos, az igazság az volt, hogy a legtöbb húszas-harmincas szingli magányosnak érezte magát, és önértékelési problémákkal küzdött.
Valahogy kevéssé merült fel az az aspektus, hogy a szingliség boldogító, építő is lehet. Abból pedig, hogy mennyien élnek megalkuvóan már régóta inkább romboló kapcsolatban, számomra megint csak az következett, hogy az egyedüllét olyan rettegett állapot, amit kerülni kell. Ezért aztán sokan meg is várják, amíg megjön a „felmentő sereg”, és megúszva az átmeneti egyedüllétet, azonnal fejest ugranak egy másik kapcsolatba. Nos, ez sem túl jó cégér a választott szingliségnek.
Viszlát, cikiség-tudat!
Ki mondta, hogy egyedül élni ciki? Abban a világban, ahol sokan vezetnek egyszemélyes háztartást, ugyan miként jelenthető ki, hogy ez a helyzet problémás? Még mindig kevéssé számolunk azzal, hogy az ember saját döntése is lehet.
Tény, hogy aki láthatóan jól elvan magában, sokszor címkéket kap: magának való, önző, szociopata, hedonista, nyílván menekül valami elől, nem lehet együtt élni vele stb.
Nem lehet, hogy ez a cikiség-tudat csak a mi fejünkben létezik – s ily módon az is csak rajtunk múlik, hogy felértékeljük ezt az állapotot? Ilyen hullámot hozott például a romantika kora, mikor a befelé fordulás, az önmagunk iránti elköteleződés, a hangulatainkra való odafigyelés nagyobb teret kapott, ebből pedig sok csodás műalkotás született, szárnyalt a kreativitás. De gondoljunk csak bele, hogy már kislányként is vonzódtunk a mesevilág magányos hőseihez, sőt, felnőttként még a gyerekkori magányunkat is képesek vagyunk romantikusabb színben látni.
Hogy megtaláljuk-e a saját szóló-állapotunk előnyeit, tanító erejét, csak rajtunk múlik. Ehhez először is le kell hámoznunk magunkról az önsajnálatot. Sokkal erősebbek leszünk attól, ha egyedül építkezünk újra, mintha valaki más adogatná a kezünkbe az építőkockákat.
A szabadság számtalan árnyalata
’A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött’ – Csernus Imrét idézem.
Az angyal és az ördög békéjére meg kell érni, mint ahogy arra is, hogy az egyedüllétre lehetőségként tekintsünk. Olyan lehetőségként, amit tartalommal tölthetünk meg. Hiányérzetünk sokszor abból fakad, hogy bedőlünk az előítéleteknek, és elhisszük, hogy társ nélkül nem lehetünk boldogok, teljesek.
Pedig az átmeneti párkapcsolat-nélküliség abban is segíthet, hogy más kapcsolatainkat élővé varázsoljuk. Amikor sokat vagyunk egyedül, megtanuljuk, hogyan elégítsük ki a saját igényeinket anélkül, hogy tiszta erőből egy másik személyre támaszkodnánk. És azáltal, hogy bizonyosságot nyer: jó társaság vagyunk önmagunk számára, egyre függetlenebbé és erősebbé válunk.
Szóval, túllépve az aggodalmainkon, az önbizalmi válságunkon (jaj, senkinek sem kellek), az előítéleteinket (egyedül lenni ciki), felfedezhetjük, mennyi lehetőség rejlik a szabadságban. Azon kaphatjuk magunkat, hogy annyiféleképpen színezhetjük újra az életünket – meditatívan, kreatívan vagy akár sportosan –, hogy már a sokféleség gondolata is bizsergető. Főként, ha a korábbi kapcsolatunkban nem kaptuk meg azt az énidőt, ami csak rólunk szólhatott volna.
A leggyakoribb „megállító” időszak egyébként az életközepi válság, amikor különösen eluralkodik rajtunk a belső nyugtalanság, és új célokra, új élményekre vágyunk, megkérdőjelezzük a karrierutunkat, és sokszor elégedetlenül vizsgáljuk a magánéleti státuszunkat is.
A fásultság néha még ijesztőbb. Az, hogy éppen késztetést sem érzünk egy kapcsolatra. Az is beszédes a maga módján, hogy nem vágyódunk, de ez is csak életszakasz, ami elmúlik. Hinni kell abban, hogy egyszer csak jön majd egy jobb ajánlat…
Még nincs hozzászólás