Lugosi Viktória kulturális kalandjai
Abba a belvárosi kávéházba beszéltük meg a találkozót, amit a férjével alapított. Azt sejtem róla, hogy szereti a pontosságot, ezért korábban érkezem, a teraszon ülve a Parlamentben és a szemközti budai Várban gyönyörködöm. A cappuccino tökéletes, a mákos guba mennyei. A virágbolttal összeépített kávézó maximalizmusról árulkodik, Viki mindenben a legjobbra törekszik.
Televíziós riporterként, szerkesztőként, műsorvezetőként kezdte a pályáját a rendszerváltás környékén – először tudósított az internetről és az intelligens házakról, bár senki nem hitt neki, hogy ez egyszer valóság lehet –, majd kommunikációs tanácsadóként dolgozott cégeknél, újságíró volt évekig, sajtófőnök a kulturális minisztériumban, az ő kezdeményezésére jött létre az első Múzeumok Éjszakája.
Hét éve megalapította a saját kulturális szalonját, nagy közös utazásokra indul az érdeklődőkkel, itthon pedig mindenféle különleges programot szervez nekik.
Leginkább mégis írónak tartom: tizenöt éve jelent meg első regénye, az Ajvé, majd még egy, a Dafke, sőt, amikor a fiai kicsik voltak, mesekönyvet is írt. Viki mindig mosolyog, nagyokat nevet, és ömlik belőle a szó. Hamar leszögezi, mi a számára a legkedvesebb:
„Szavakat és mondatokat gyűjtök, idézeteket, de nem csinálok velük semmit. Van, akinek a futás ad örömet, másnak egy jó koncert, nekem egy remek mondat adja meg az adrenalinlöketet.” A módszere viszonylag egyszerű: mindig van nála könyv, és ha teheti, olvas. Cetlikkel jelzi, ha jó mondatot talál, kétszer-háromszor visszalapoz, újra elolvassa, a legjobbakat pedig beírja a telefonjába.
Kedvenc forrásai közé tartozik Esterházy Péter, de most éppen Németh Gábort és Kiss Noémit olvas, mindegyiküktől vannak már kedvenc mondatai:
„A magány volt rajta a legöregebb, elfoszló, viseltes, savanyún penészes holmi.” (Esterházy Péter)
„A gyerekeim hasnyálmirigyrákra ideálisak. Bár makkegészségre se semmik.” (Esterházy Péter)
„Lehoztam volna neki a napot Cinkotánál.” (Kiss Noémi)
„Komolyabb emberek régen az inasukkal járatták be a cipőjüket, hogy ne törje föl a lábukat, így élték ki ezek az ismeretlenek ezt a házat, kifejezetten nekem, vagy nem is ki, inkább beélték, pont a megfelelő időt pazarolták rá, eleget kiabáltak benne, és sírtak, eleget féltek és fáztak és nevettek, elegen haltak és születtek, ha most elmennének, éppen a tökéletes maradna rám, mintha bejárattam volna velük az egész életet.” (Németh Gábor)
Viki hosszú szünet után tért vissza az íráshoz, most készült el harmadik regényével, azt mondja, már csak az utolsó simítások vannak hátra. Az új mű a rendszerváltást és az azóta eltelt időt dolgozza fel két férfi és két nő történetén keresztül, mert legjobban most ez a korszak, a közelmúlt érdekli.
Szerinte továbbra is ott dolgozik benne az újságíró, a televíziós, és azt is nagyon szeretné megtudni, hogy mi lesz a gyerekeinkből mondjuk ötven év múlva. Szalonját, és a kulturális felfedezések és ínyencségek köré szervezett utazásait is tulajdonképpen televíziós műsoroknak tekinti, a különbség csak az, hogy olykor száz, máskor harminc embernek szerkeszti, és nem százezreknek.
Igazi projekt-embernek tartja magát, aki nem a dolgok működtetésében erős, hanem inkább a kitalálásukban és a létrehozásukban talál inspirációt.
„Megvolt a rádió, megvolt a tévé, a hangoskönyv, a virágüzlet, a kávéház, voltam közalkalmazott és cégvezető, maradjon az írás, mert az mindig más.” Gyűjtőszenvedélye nem feltétlenül a tárgyakra korlátozódik, de azt tudni kell róla, hogy réges-régi lornyonokat is gyűjt, már húsz éve.
Évekig szívesen vadászta az antik lornyonokat a hajnali Ecseri piacon, egy színtelen, kopott vacakban is meglátta a szépet, hazavitte, kipucolta, míg megjelent benne a gyönyörűség. Legelőször a nagymamája lornyonjába szeretett bele; lenyűgözi a tárgyakban megjelenő tudás, a kézművesség, a kor.
Mindegy, hogy egy jó mondat, egy szép festmény, egy finom kávé vagy egy szép portál kerül elé, mindenben a professzionalizmust értékeli, de már egy jó betűtípusnak is nagyon tud örülni. Személyisége nem választható el a munkájától: ha nem ír, akkor főleg olvas, múzeumokba, galériákba jár. Sok-sok éve eldöntötte: mosolygásra akarja bírni a környezetét.
„Szeretem az emberekre rátukmálni az élményeket. Utazzanak, lássanak, próbálják ki, kóstolják meg, találkozzanak egymással – mesél utazás-lázáról, tapasztalatgyűjtés-kényszeréről. – Én egy vadász vagyok. Vadászom az élményekre, de csak akkor érnek valamit, ha látom, hogy mások is örülnek nekik.” Ezzel együtt jár, hogy nem ül sokat otthon, bár mostanában próbálja úgy alakítani az életét, hogy ha nem is mindennap, de rendszeresen beleférjen az írás.
Két nagy fiától sokat tanul, például a technológiai dolgokról és a trendi applikációkról, de már az is előfordult, hogy a szerep megcserélődött, és a fiúk vitték múzeumba őt. Szeret a városban a férjével biciklizni, felfedezni, mint egy turista. És bizony sportolni is muszáj, fut, aerobikozik – a szeme mégis akkor csillan fel, amikor elmeséli, hogy ezen a nyáron megtanul motorozni. Ne csodálkozzunk, ha majd egy kis Vespáról integet felénk Budapesten.
Még nincs hozzászólás