Lőrincz Szilvia időtöltései
Az év belsőépítésze kitüntetést elnyerő Szilvia inspiráló örömmel fedezte fel Leonardo da Vinci képén a havas csúcsokat, hiszen ő is nagyon vonzódik a hegyekhez. Egyik legkedvesebb időtöltése a hegymászás.
Szilvia vonzódása a magaslatokhoz természetes, hiszen hegyek között nőtt fel, a Mecsekben: „Ott töltöttem a gyerekkoromat, ott szocializálódtam, a sziklák és a kövek között. A hegyekhez való kötődésem innen indult. Néhány éve aztán újra kibontakoztattam ezt a vonzalmamat. Már készülök, hogy nyáron felmásszak a Grossvenediger gleccsereire és a Grossglocknerre. Ezek ugyan populáris célpontok, de a megmászásuk komoly koncentrációt, kitartást, fegyelmezettséget kíván.”
Az építész hátizsákjával igyekszik pontosan haladni felfelé, de nem elég mindig csak menni. Az ausztriai Ankogel 3254 méteres csúcsa felé az utolsó kétszáz méter szintkülönbség például komoly kihívást jelentett: "Itt már hó van, és a végső ötven méter függőleges. A vezető sem tud ilyenkor segíteni, csak másolni tudjuk, amit ő csinál. Igaz, össze voltunk kötve a csapattagokkal, de ez inkább pszichés védelem, mint fizikai.”
De a sikeres tervezőnő nem gondolja, hogy az adrenalin kedvéért vállalja ezeket a kihívásokat. „Inkább az a lényeges, hogy egy ilyen túra során kiderül, mire vagyunk képesek. Feszegetjük a határainkat, közben az is előbújik, milyen emberek vagyunk valójában. Mennyire tudunk csapatban dolgozni, erős-e bennünk a szolidaritás. Ilyenkor bukkannak felszínre a valódi etikai értékeink: ahogy a veszélyzónában viselkedünk, előtérbe kerülnek az ösztöneink.
Az is nyilvánvalóvá válik, mennyire környezettudatos az ember, mennyire védi a hegyet. Tudnunk kell mérlegelni, kockázatot vállalni, az időjárási adottságokat számba venni. Elégedett vagyok a mostani eredményeimmel, de még dolgoznom kell rajtuk.”
A szülőföld magaslataiból Szilvia Sopronba került. Már tizenhárom évesen tudta, hogy belsőépítész szeretne lenni, ezért építőipari szakközépiskolába ment. Innen egyenes út vezetett az egyetemre. Különös zamatot ad belsőépítészeti diplomájának, hogy Sopronban akkor még Erdészeti és faipari egyetemként működött a felsőoktatási intézmény, így sokkal természetközelibb szemléletet adott a hallgatóinak.
„Itt ismerkedtem meg jelenlegi tervezőtársammal, Mikics Andrással. Akkor még nem tudtuk, hogy egyszer közös cégünk lesz. Én Budapestre, Zoboki Gábor és Demeter Nóra akkor még közös tervezőirodájába kerültem gyakornoknak. Az ő alkotásuk a MÜPA épülete, és nagyon sokat tanultam tőlük.
Az Andrással közös első munkánk hatalmas kihívás volt, egy 150 szobás soproni szálloda. Tisztában voltunk vele, mekkora esély az életünkben. Azóta is főleg hoteleket tervezünk. Ez volt mindig az álmom, ilyen nagyon komplex feladatoknak eleget tenni.”
A cég pedig nőni kezdett, és Szilvia azon vette észre magát, hogy már nem az általa oly nagyon szeretett tervezéssel foglalkozik, hanem vállalkozást igazgat. Elkezdték hát „visszafejleszteni” a céget: „Minden kollégánknak kerestünk más munkát, és most újra kettesben dolgozunk.
Nincs stressz, bár kihívás rengeteg akad. Mióta megkaptuk egy borászat és annak budapesti irodájának a tervezéséért Az év belsőépítésze-díjat, még érdekesebb megbízásokkal találnak meg minket. Én nemcsak a tervezést szeretem a szakmámban, hanem annak a manuális részeit is. Fontos az elképzelés, a vizuális gondolkodás, de ezen túl a gyakorlati megvalósítás is.
Örömet okoz, ha a mozaikokat ragasztom, a kárpitozás, a varrás, a textilezés. Ez is közös bennünk a társammal. András a fémeket munkálja meg szívesen, hiszen iparművészek vagyunk, és ez ötvözi a mérnöki tudományokat a művészeti feladatokkal.”
Szilvia Leonardót is a kora egyik legnagyobb „iparművészének” tartja. „Mindig izgatott da Vinci munkássága. Nemrég néztem meg A művészet templomai-sorozatból a Leonardo da Vinci: A lángelme Milánóban című filmet.
Innen tudtam meg, hogy da Vinci nemcsak festményeket készített, épületeket tervezett, de abban a tizennyolc évben, amíg a milánói Sforza-udvarban dolgozott, az udvarhölgyek ruháit is ő álmodta meg. A filmben azt is taglalták, hogy ki rendelhette meg a titokzatos Mona Lisa-festményt, de az én szívemet sokkal inkább a kép hátterében látható hegyek dobogtatták meg.”
Annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy Szilvia belső tereket tervez, erősen vonzódik a természethez. Ezért volt számára fontos kihívás egy borászat termeinek a megtervezése: „Ki kellett lépnünk az urbánus gondolkodásból, és a funkcionális teret olyan vidéki jegyekkel felöltöztetni, ami nem a paraszti kultúrából származik.
A szállodák tervezése során arra jutottunk, hogy nem feltétlenül a nagy, aranyozott felületek, a márványtömbök adják a luxus érzését. Sokkal inkább az egyediség, a megismételhetetlenség. Akár ülni, és egy somlói domboldalban gyönyörködni.”
A lovaglás Szilvia másik fontos időtöltése. A barátságos, utcára néző stúdióban hatalmas lovaspólós kép függ, amit ajándékba kaptak. „Sokat lehet tanulni egy lótól. A ló szolgálja az embert, mégsem szolga. Minden lónak más a személyisége, ezt rögtön megérzem lovaglás közben. Nincs saját lovam, Pákozdra járok rendszeresen, hogy nyeregbe ülhessek.”
A kedves időtöltések és a szeretett munka mellett azonban van még egy fontos célkitűzése Szilviának. Az a megálmodott négy gyerek…
Még nincs hozzászólás