"Lehetek fény az alagútban"

2016. február 8. | Írta: Medvedt Yvette | 1 komment

Horváth József molekuláris biológus, huszonnyolc éves. Három éve dolgozik egy rákkutató programban, ahol arra keresik a megoldást, hogyan lehetne fájdalmas beavatkozás nélkül, egy nyálmintavételből kimutatni a szájüregi rákot, és ha meglesz a biológiai technika, abból minél előbb rutin legyen az orvosok kezében. A fiatal kutató azt prognosztizálja, hogy még legalább ötévnyi szisztematikus munka vár rájuk. Horváth József a karcagi cigánytelepen nőtt fel, és hogy ez mennyire fontos, vagy sem, azt döntse el mindenki maga.

A Horváth családban nem volt téma, hogy ők cigányok. Édesanyja csak annyit mondott neki, hogy tanulj fiam, az legyen az első, mert másként nem fogsz boldogulni, és mehetsz majd árkot ásni. A szülők tudták, miről beszélnek: már nagyon fiatalon dolgozniuk kellett, és közben vigyázni a sok-sok testvérre.

„A mi általános iskolánk – meséli József – egy területi döntés miatt lett szegregált, egyszerűen így osztották fel a várost, szóval nagyon kevés magyar gyerek járt oda. Persze, voltak kisebb balhék, amikor két gyerek összeverekedett, de sohasem azért, mert az egyikük cigány volt, a másik meg magyar. Egyszerűen csak idióták voltak.”

Az első negatív élmény évekkel később jött, amikor nem engedték be egy szórakozóhelyre. Azt mondja, ilyenkor két lehetőség van: vagy nem szólsz semmit, és elmész, vagy megkérdezed, hogy miért. Hát ő megkérdezte.

„A biztonsági őr azt mondta, hogy oké, hogy téged beengedlek, mert te nem akarsz balhézni, de lesz olyan, aki igen. Hát itt az előítélet, hogy ha cigány megy be, az egyenlő a balhéval. A neten olvastam olyan hirdetést is, hogy buli lesz valahol, és az aljára oda volt írva, hogy cigányoknak bejönni tilos.”

Már kölyökkorától azt látta maga körül, hogy az emberek sorra elveszítik az állásukat, és idénymunkákból próbálnak megélni. Aztán egyszer feltette magának a kérdést: „Ezt szeretném én is? Nem, én nem ezt szeretném. Amit én szeretnék, az az, hogy biztonságban legyen a családom, és hogy a gyerekeimet majd tudjam taníttatni, de ehhez nekem is le kell tennem valamit az asztalra.”

A cigányok alig egy százaléka végez egyetemet, mondja a fiatal kutató, és alig tudnak egymásról. Mert van, aki nem vallja be, hogy ő cigány, van, aki nem is tudja, és van, aki nem foglalkozik vele. Az is egy nagy félreértés, hogy az a cigány, akinek kicsit barnább a bőre, és barna a szeme.

„Egyszer mentem hazafelé a vonaton, és velem szemben ült egy hófehér bőrű, kék szemű srác, aki egyszer csak megszólalt cigány nyelven, hát akkor én is meglepődtem. Ha valaki olyan helyzetben van, hogy el tudja hallgatni, hogy ő cigány, mert nem látszik rajta, és egy multicégnél dolgozik, akkor bizony mérlegel, hogy nem lesz-e neki abból hátránya, ha mégis kiderül róla. Hogy képes lesz-e ezzel megküzdeni vagy tenni ellene? Engem nem érdekel, hogy mi lenne, ha… – cigánynak születtem, vállalom.”

Amikor hazamegy Karcagra, akkor is azon van, hogy megmutassa a többi srácnak, igenis lehet máshogy csinálni, tessék bátran belevágni, és élni a lehetőségekkel. „Biztatom őket, hogy amit nem kezdtek el, azt kezdjék el, és amit abbahagytak, azt folytassák. Amolyan energiabombát szeretnék nekik adni, mert egy cigány, akárhogyan is nézzük, sokkal jobban hallgat egy cigányra, mint másra.

Nekem is voltak nehéz pillanataim, de mindig jött valaki, aki képletesen adott egy nagy fülest, hogy tessék továbbmenni! A többieknek talán most én lehetek a fény az alagútban. Szeretnék az lenni.”

Címkék: tanulás, róma, példa, szegregáció, akaraterő, cigány, molekuláris biológus