Lajcsika és Nemecsek
Amikor erős és határozott voltam, a legkevésbé sem gondoltam rá, hogy bárkit is példaképnek tekintsek, de amikor hitehagyottá és kicsivé lettem, mentőövként szolgált mindazok példája, akik szintén megjárták már ezt az utat.
A hatéves Lajcsika mit sem tudott arról, hogy példaképként áll az iskolaudvar tanévzáró ünnepségén. Bennem is csak akkor világosodott meg ez a felismerés, miután édesanyám felhívta rá a figyelmemet, hogy nekem is illett volna felvenni a kantáros, kis fekete rövidnadrágot, térdig érő fehér zoknival, fényes, csatos lakkcipővel, amihez természetesen fehér ingecske, és a szelesebb időjárásra való tekintettel mellényke is dukált.
„Példát vehetnél róla, kisfiam!” – hangzott a büszkeségembe tőrt döfő megjegyzés.
Szegény Lajcsi nem is sejtette mennyire utáltam ezért. Büszkén feszített ünneplő ruhájában, és széles mosollyal az arcán várta, hogy osztályelsőként szólítsák, és átvehesse jutalomként Micimackó világraszóló történeteit.
Válaszként megpróbáltam kisimítani a frizurámba gondosan, vizes fésűvel odafésült választékot, amit persze Lajcsika sem nélkülözhetett, és Cary Grant is megirigyelt volna tőle.
Iskolás éveim alatt jócskán szaporodtak a mesterségesen elém állított példaképek, jószerivel neves, a szocializmus ideológiáját képviselő, a személyi kultuszt sem mellőző államférfiak és forradalmárok alakjában. Éreztem, hogy időt és energiát takarítok meg, ha nem vetem bele magam az életrajzuk megismerésébe, annál is inkább, mivel később kiderült, nem olyan szeplőtlenek ők sem, és nem is követendő a példájuk.
Sokkal szívesebben hasonlítottam volna Winnetouhoz vagy Némó kapitányhoz. De mint tudjuk, ők nem valóságos személyek. A rájuk ruházott tulajdonságok folytán mégis gyerekkorunk igazi hősei, példaképei lettek.
Természetes, hogy leginkább az otthonról hozott példaképekkel tudunk azonosulni, hiszen kisgyerekkorunktól ismertük őket. És ez nagyon fontos! Hiteles és igazi példakép csak az lehet, akit nem a mások által elmondottak alapján ítélünk meg. Az sem baj, ha nem mindenben pozitív kép rajzolódik ki róla, ha itt-ott esendőnek látjuk. Példaként szolgálhat az is, hogy milyen válaszokat adott az élet nehezebb eseményeire.
Lajcsika nem az ünneplő ruhájától lesz példakép, hanem attól, hogy utána beáll a fényes lakkcipőjével focizni a többiek közé, lerúgja az orrát, amiért persze otthon kikap, amikor piszkosan, sárosan, szakadt nadrággal hazamegy. De emellett szerzett két gólt, amivel nyertünk, és kapufául a Micimackó és a Kis herceg könyvei szolgáltak, amiket a kiemelkedő tanulmányi eredményéért kapott.
Hajlamosak vagyunk mostani, pénzközpontú világunkban az olyan sikeres személyeket példaképnek tekinteni, mint például Warren Buffet, aki befektetéseivel vagyont keresett, és a modern pénzvilág egyik kiemelkedő személye lett.
De halkan kérdezem: lehet esetleg példakép Assisi Szent Ferenc? Szegényen is élete meghatározó eleme volt, hogy másokon segítsen.
Vajon hányan vannak igazi, hétköznapi példaképek közöttünk? Szerintem szép számmal akadnak, csak jobban körül kellene néznünk. Ráadásul a hétköznapi hősök terén mintha nagyobb számban találnánk nőket. Olyanokat, akik példaképek lehetnek a munkájukban, az anyaságukban, feleségként és női létükben megélt szerepük szerint is. Akik többször kerültek életük során padlóra, de fel tudtak állni, mert élni, lakni kellett, gyereket nevelni. És akik mindezek mellett izgalmas és vonzó nők maradtak.
Nekem példakép az a nő is, aki többször csalódott, mégis meg tudott bocsátani.
Nincsenek meghatározott személyekre lebontható példaképeim, de sok, nehéz helyzetből kikerülő embert ismerek, akik emberséggel, becsülettel tudtak helytállni.
Azok pedig, akik ideált keresnek, de hozzám hasonlóan nem találnak, forduljanak bátran az irodalomhoz, lapozzák fel a régi könyveket, mert szép számmal találnak majd olyan hősöket, akiknek a példáját követhetik.
Nekem Nemecsek Ernő marad az örök, úgy, ahogy Molnár Ferenc megalkotta. Mert tartozni kell valahová, a grundhoz, a gittegylethez, egy csapathoz, egy társhoz, egy hazához, egy elvhez, amiben hinni lehet, amiben megtalálhatjuk a magunk hétköznapi „nemecsekjét”.
Még nincs hozzászólás