Külön, mégis együtt
Létezhet-e igaz szerelem emberek között, akik úgy döntenek, nem élnek együtt? Egyáltalán létezhet-e komoly kapcsolat köztük? De ha már itt tartunk, mi alapján döntjük el, mitől számít egy viszony komoly kapcsolatnak?
Érdekes nagyon, hiszen a mai világban ezerféle címkét lehetne aggatni a különféle kapcsolatokra. Gondoljunk csak a nyitott házasságra. Hát nem furcsa, hogy amikor két ember úgy dönt, hogy hivatalosan összekötik az életüket, és jóban-rosszban kitartanak a másik mellett, ezek után mégis megengedik egymásnak a félrelépést? Akkor miért kellett a házasság?
De a tarkábbnál tarkább élettársi kapcsolatokban mégis van valami általánosan elfogadott: a párok együtt élnek.
Azt mondják, az összeköltözés jelenti egy kapcsolatban az első és egyben legfontosabb mérföldkövet. Belekerülni valaki más életterébe, odahurcolni a sok-sok személyes holminkat, majd alkalmazkodni a másikhoz mindenben, mindenben…
Hogy mikor alszik, mikor kel, mit akar nézni a tévében, mikor akar enni, mikor nem akar enni, mikor akar zuhanyozni, miért megy el otthonról, miért nem megy el végre otthonról, mikor láthatja először a jó öreg melegítőnacit a selyemneglizsé helyett. Félelmetes ez számomra.
Persze, akadnak ’normális’ párok, akik elég érettek, felnőttek, és persze szerelmesek, hogy megértsék, nem elég csak randizgatni a másikkal, és olykor együtt aludni, ők minden napot, éjjelt, órát és percet meg akarnak osztani a másikkal. És én ezt nagyon is tisztelem. De vajon meddig tarthat így a varázslat köztük?
Lehet, hogy súlyos egyedülléti kórságban szenvedek, évek óta boldogan élek egyedül, riaszt az összeköltözés gondolata. Ha azokra a párokra, házasokra gondolok, akiknél szép lassan akkor kezdett minden tönkremenni, amikor már nem látták értelmét annak, hogy elmenjenek otthonról egy rendes randira, hiszen úgyis mindennap együtt vannak, akkor úgy érzem, hogy mégiscsak van abban valami, ahogy ezzel kapcsolatban érzek.
Végső soron a ’külön élve együtt lenni’ kapcsolat gondolata nem új. Már a reneszánsz korában is csak a pénz kérdése volt, hogy a házastársaknak külön hálószobájuk legyen. Sőt, egyenesen szégyen volt, ha egy nemesi származású család nem tehette meg, hogy külön szobája legyen a férjnek és feleségnek, és csupán akkor ’bújjanak össze’ a közös hálószobában, amikor éppen ahhoz volt kedvük.
Persze minden csak megszokás kérdése. Azt is meg lehet szokni, hogy az embernek van egy saját, külön fészke, ahol nem zavarják, és ahhoz is hozzá lehet szokni, hogy amikor kinyújtjuk a karunkat az ágyban, tudjuk, hogy ott fekszik a másik. Mindkét esetet meg lehet érteni.
Itt inkább az a kérdés, hogy elítélhetjük-e azokat a párokat, akik közös megegyezéssel úgy döntenek, nem akarnak összecuccolni, hanem mindketten maradnak a saját kis fészkükben? Sőt, továbbmegyek, mi van, ha össze is házasodnak, mert annyira szeretik egymást, de még így sem költöznek össze? Akkor az ő házasságuk komolytalan?
Komolyan vehetjük a nyitott házasságban élőket, akik megcsalják egymást, de egy fedél alatt élnek, és azokat pedig lenézhetjük, akik hűségesek egymáshoz, csak éppen nem akarnak osztozni a lakásukon?
Nehéz kérdés. Én mindenesetre annyit tudok, hogy a vonzalom, kémia, szikra (nevezzük akárhogy) az esetek nagy részében tovább kitart, ha a szerelmesek nincsenek együtt éjjel-nappal. És szerintem, ha tudod a másikról, hogy számíthatsz rá a bajban, bárhol is legyen, akkor az már valami. Vagy nincs igazam? Majd az évek eldöntik.
Még nincs hozzászólás