A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Költő, de szabálytalan

Láttam már kitérdesedett mackónadrágban házat építeni, elegáns zakóban zsűrizni, kicsit csapzottan, fociból jövet, és jól fésülten, egyetemi előadásra menet… Hívtam, miközben épp úton volt az ország távoli pontjára rendhagyó irodalomórát, kerekasztal-beszélgetést vagy verstanfolyamot tartani. (Úgy gyűjti a kilométereket az autójába, hogy már rég kijárna neki egy törzsutas igazolvány. De azt is magának kellene kiállítania.) Interjút ad, és fellép a Kalákával vagy Palya Beával, dalszöveget ír a Csík zenekarnak. Olyan sebesen él, mintha nem menedzselne egy héttagú családot. (A helyes pulit nem számítva, akit hiába próbál komolyságra nevelni: alig várja, hogy körberohanja a kertet örömében, ha itt a falkavezér!)

Fotó: Raffay Zsófia

RIDIKÜL MAGAZIN        Hová fér el a határidőnaplójában ez a bejegyzés: Parnasszus 6-tól 8-ig? Esetleg éjféltől hajnalig?

LACKFI JÁNOS     Sokféle válasz létezik. Egyrészt a vers jön vagy megy, amikor gondolja. Néha nagyon jó lenne írni valamit, mégis csak halva született szavak jönnek egymás után, máskor nem is vagyok „hangulatban”, ezzel együtt is elindul, kikerekedik a szöveg. Vannak aztán a felkérések is, mikor a téma hozza az izgalmat, a feszültséget. Prózát pedig csak úgy lehet írni, ha tisztességgel helyet foglalok az ülőgumómon, és melózom. Nagyon tetszik Örkény meghatározása, aki alázattal azt mondta: „hivatalnok vagyok, akit azzal bíztak meg, hogy írjon”.

RM     Az elmúlt hónapokban azért próbálta kivonni magát a forgalomból, mert krimit írt. Már az is meglep, hogy krimit olvas – bár én történetesen imádom –, de hogy ír is?

LJ       A krimit én is szeretem, főleg nézni, Columbo, Poirot, Sherlock mind jó barátok. Ám a most készülő regényemben a krimiszálon kívül akad bőven szerelem, identitáskeresés, művészet, múlttal való szembesülés, egyszóval nem cselekményre lecsupaszított bűnügyi munka lesz. Hosszú út áll még előttem, bátorság kell hozzá.

RM     Amikor megismertem önt – egy remek gyerekműsorban verselni tanította a kiskamaszokat –, annyira egy volt velük és velünk, hogy elfelejtettem ünneplőbe öltöztetni a lelkemet a „költői” találkozásra! Valóban szabálytalan lenne, vagy ma már a költők rég nem olyanok, mint akikkel az irodalomórákon egy életre összekacsintottunk?

LJ       Milyen egy „tipikus” vízvezetékszerelő? Kövér és részeges, vagy sovány és dohányos? Hát a „tipikus” agysebész? Ahány költő, annyiféle... Ismerek köztük precíz közjegyzőt, masszőrként dolgozót, szakácsdiplomásat, komoly ügyészt, lelkiismeretes rendőrt, még olyat is, aki civilben kéményseprő. Persze, sok a korhely költő, mint ahogy a korhely futballbíró is. Én magam is függő vagyok, bár tizenöt éve tart, hogy a mai napon éppen nem cigizem, és öt éve, hogy nem iszom. De pont azért, mert ezek nagyon is vonzanak.

RM     Egy alkalommal romkocsmában találkozott költő barátjával és a tanítványaival. Amint belépett a terembe, azonnal kipukkad a csendes, bölcselő borongás. Végre nem kellett annyira komolyan venni önmagukat, lehetett jókat röhögni! Soha nem akart belesimulni az olyan a társaságokba, ahol amúgy remekül érzi magát?

LJ       Sosem fértem a bőrömbe, állandóan vicceket, szójátékokat gyártottam általános iskolában is, már ha éppen nem a pad alatt olvastam. Másfelől elvi alapon is fontosnak tartom a humort a költészet kapcsán, mert a magyartankönyveink sajnos olyanok, mintha minden egyes verset ugyanaz a búbánatos, szakállas bácsi írt volna.

RM     Meddig lehet „elkomolytalankodni” a költészetet? Egészen addig, hogy a klasszikusok bajuszát húzogatja a verseik átírásával?

LJ       A komolytalanság nagyon is vérre megy. Egy klasszikus költő nem akkor él igazán, ha a csontváza ott lóg egy múzeumban, és évi egyszer kényelmetlen ünneplőben feszengve dobunk neki valami koszorúfélét, hogy örüljön. A költő addig él, amíg a szavait használják. Ady addig, amíg Tóth Krisztina megírja, hogy „Tedd a kezed fenekemre, / Mintha kezed kezem lenne”. Ez nem tiszteletlenség, hanem a továbbélés záloga, a legnagyobb tisztelet.

RM     Az ön gyerekei hogy fogadták, amikor átírta kedvenc Weöres Sándorjukat és többé már nem Bóbita táncol?

LJ       Józsika, Józsika csápol, frászkarikán hegedülget, répapüré dala csendül, fancsali dob hasa dülled – nagyon szeretik, ahogyan a többi gyerek is a fellépéseimen. Egyébként minden gyerek asszociál, tovább mondogatja és átalakítja a verseket. Mi is ezt tettük annak idején: a kis szobába toppanék, röpült felém anyám, s én kinyitám az ablakot, ma is repül talán. Ne féljünk szabadon engedni a gyerekeinket akár a nyelvben, akár a valóságban.

RM     Ami a klasszikusokat illeti, valóban kitörölné a generációk óta koptatott kötelező olvasmányokat a tantervekből? Betenné a fagyasztóba Jókait, Gárdonyit?…

LJ       Fagyasztóba semmiképpen. Talán „fogyasztóba”. Újra kellene írni ezeket a nagyon nagy sztorikat, az Egri csillagokat, a Kincskeresőt, a Tüskevárat, a Kőszívűt kisebb és közepes terjedelemben, lendületes kezű, jó íróknak, sokkal kevesebb muzeális kifejezéssel. A teljes köteteket az ínyencek úgyis elolvassák. Talán nem véletlenül adják ki az Oxford klasszikusok sorozatban Dickens vagy Austen többféle, 20 000, 10 000 és 5000 szó felhasználásával készült változatát is... Az internet, a képi ingerek a tudásszerkezetet is megváltoztatják. Egy tizenhét éves srác nem tud mit kezdeni Angelus Silesius barokk halálverseivel, de ha odateszünk mellé morbid graffitiket, furfangos székely sírfeliratokat, haláltánc-részletet, egyszóval egy asszociációs játszóteret alakítunk ki, mindjárt mocorogni kezd az anyag.

RM     Ha már itt tartunk, a költészet nem poros műfaj a 21. században? Kell hozzá ostya (zene), hogy könnyebben fogyasztható legyen?

LJ       A legutóbbi két évszázadig vers és zene elválaszthatatlan volt egymástól, a könnyűzenében most is az, csak sokszor nem csúcsminőségűek a szövegek. Megfelelő felvezetéssel kiderül, hogy a vers nagyon izgalmas dolog, mindenki életében ott lapul, csak nem tudunk róla. Gryllus Dani találóan „stand-up poetry"-nek nevezte a műfajt.

RM     Írás közben menthetetlenül szétfolyik az ember ideje. Sok író úgy védekezik ez ellen, hogy szigorú napirendet tart. Egy ekkora családban hogyan oldható meg? Mindenki lábujjhegyre, mert a papa dolgozik?

LJ       Szerencsés alkat vagyok, mindig tudtam úgy írni, hogy keresztülrohangásztak a térben a kicsik, kérdeztek ezt-azt, segítséget kértek. És kéznél voltam szükség esetére egy-egy laza tisztába tevésre, lázcsillapításra, etetésre, altatásra. Az írást is inkább normális emberi tevékenységnek próbáltam beállítani, nem valami agyament bűbájoskodásnak.

RM     Azt mondják, az apák akkor tudnak igazán mit kezdeni a gyerekeikkel, amikor már lehet velük társalogni. Ön mikor kezdett beszélni hozzájuk?

LJ       Amikor még a pocakban voltak. Ma már orvosok is elismerik, hogy van egy prenatális kapcsolat a magzat és a szülők között. Öt gyerekem van, ugyanaz a két génállomány karambolozik bennük, és mégis mindegyik teljesen más karakter, szinte a születésük pillanatától. Sőt, a feleségem már az anyaméhben érezte, hogy melyikük milyen, csalhatatlanul eltalálta a nemeket, ötből ötször. Számunkra a gyerek sohasem azzal kezdődött, hogy megérkezett egy ismeretlen a családba. Tudtuk, hogy kivel állunk szemben.

RM     Nagyon fiatalon, érettségi után házasodtak össze. Olyan elsodró szerelem volt, hogy egy percig sem gondoltak arra, hogy fel kellene nőni előbb?

LJ       Nagyon hamar evidens lett, hogy összeházasodunk, bár egy évig jegyesoktatásra jártunk, készülődtünk. Házaspárként meg együtt nőttünk fel, ami nagyszerű volt, sokáig azt is hittük, lelki-szellemi ikrek vagyunk. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ennél sokkal érdekesebb ajándékot kaptunk: különböző felnőtt emberekként kellett újra egymásra találnunk. Ez egyszerre volt fájdalmas és szinte eksztatikusan szép tapasztalat. Közben sorra érkezett az öt gyerek, egyiküket például az utcán szültük meg a kórház mögött, én kaptam el a kicsit, vagyis én voltam az orvos voltaképpen... Újabban Juli is saját művészi irányt lelt, gyönyörű bútorfestményeket készít, ráadásul nagy kertünk van, rengeteg zöldséget-gyümölcsöt termesztünk, teszünk el télire, cserépkályhával fűtünk, csőstül jön az áldás, szinte érthetetlenül. Nem mondom, hogy sosincs szenvedés, aggodalom ezzel a nyüzsgő élettel, munka is van rengeteg, de nagyon jó így élni, írni.

Címkék: család, gyerekek, szenvedély, költészet, író, költő, bögrecsalád , domboninneni mesék

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!