Költemények énekese:Juliette Gréco
A francia sanzon ikonikus fekete hajú hölgye, akit tévénézők százezrei Belphégorként ismernek, a Fischer Iván által megálmodott Európai Hidak zenei sorozat idei vendége lett volna. Tavaly, betegség miatt megszakított búcsúturnéján már nem jutott el Budapestre, és sajnos az újabb betegség most is lehetetlenné teszi a fellépését.
A jövőre kilencvenéves művésznőre előadás közben különös erő és bátorság volt jellemző:
„Nem akarok sántítva a színpadra állni. Ez méltóság és tisztelet kérdése. Nem szeretnék szánalmat kelteni. Irtóznék tőle” – fogalmazott még azelőtt, hogy agyvérzés érte volna. Az egzisztencialisták királynője, a Saint-Germain-des-Prés múzsája hatvanhét éve tolmácsolja a francia dalköltészetet.
Jean Cocteau az éjszaka démonának nevezte, Jean-Paul Sartre szerint „millió költemény van a torkában”. Jujube című önéletrajzi regényében örök túlélőként ír magáról.
Juliette Gréco Montpellier-ben született, rendőrtiszt apja révén korzikai vér folyik az ereiben. Anyja 1943-ban tevékenyen részt vett az ellenállásban, a németek deportálták Juliette nővérével, Charlotte-tal együtt. Juliette a kiskorúak börtönébe került Fresnes-be, ahol egy gestapós megerőszakolta.
A felszabadulás után mezítlábas, lesoványodott árnyként bolyongott Párizsban, egyetlen ismerőse az anyja barátnője volt, aki szállást biztosított a számára. Ismeretséget a hozzá hasonlóan szabadgondolkodású művészlelkekkel keresett, Boris Vian révén pincelokálokban lépett fel, alkalmi zenészekkel.
A Le Boeuf sur le toit kabaréban éneklő nagy, fekete szemű, erőteljes hangú jelenségre Jean-Paul Sartre is felfigyelt, és dalszöveget írt neki. Attól fogva az egzisztencialisták múzsájaként beszéltek róla.
Lázongó, vad lényével, látszólagos szenvtelenséget sugárzó misztikus érzékiségével olyan alkotók figyelmét vonta magára, mint Jacques Prévert, Joseph Kosma, Albert Camus, Françoise Sagan, Jacques Brel. Jean Cocteau szerepet kínált neki az Orfeusz című filmjében, és a huszonkét éves lány nagy sikert aratott.
Énekesi karrierjével párhuzamosan színházban is játszott. A Kleopátra-frizurát és sminket viselő Gréco fekete sziluettként hódított a művészkabarék, koncerttermek világában bársonyosan búgó hangjával, a Paname, a La Javanaise, a Sous les toits de Paris, a Je suis comme je suis és megannyi három-négy percben elmesélt történet dallamával.
„A költészet szolgálólánya vagyok, egyszerre macska- és kutya-természettel. Hűséges vagyok önszántamból, de kisajátíthatatlan” – vallja.
Szerelmi életét is ez a kettősség jellemezte. Az ötvenes évek forgatagában a fekete jazz-idolba, Miles Davisbe szeretett bele, majd rövid ideig nagy mozibálványával, Marlon Brandóval flörtölt.
A párizsi éjszakák forgatásán ismerte meg későbbi első férjét, Philippe Lemaire színészt, Laurence-Marie nevű lánya apját. A fekete démonra kivetette a hálóját Hollywood nagy hatalmú producere, Darryl F. Zanuck, aki a hatvanas évek közepén magával csábította Amerikába, de a férfi birtokló természete miatt Gréco visszamenekült Párizsba.
A hatvanas évek közepén a Belphégor – A Louvre fantomja című tévésorozat új lendületet adott az énekesnő karrierjének. Megtalálták a sanzon ifjabb képviselői, Serge Gainsbourg, Léo Ferré és nem utolsósorban Jacques Brel.
Éppen egy Gainsbourg-dalban merült el, amikor megakadt a tekintete egy régi-új ismerősön: „Először csak hátulról láttam. Magam is elcsodálkoztam, miként válthat ki belőlem ekkora hatást. Erőt, méltóságot sugallt.”
A színész Michel Piccoliról van szó, akivel korábban a La rose rouge nevű kabaréban léptek fel egy műsorban. Piccoli szavaival élve, Gréco egyszerre veszélyes és szeretni való bestia. Házasságuk tíz éven át tartott.
Csendes alkotótársként lépett az énekesnő életébe Gérard Jouannest zeneszerző, aki eleinte zongorakísérőjéül, majd a társául szegődött. „A függetlenség számomra egyenértékű a levegővel. Soha nem hittem volna, hogy akár évtizedekig is eltarthat egy párkapcsolat. Gérard személyében ráleltem arra a férfira, aki soha nem akart kisajátítani, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok” – meséli Gréco.
A megénekelt szavak súlyát ars poeticájának tartó művész életét végigkíséri a közéleti szerepvállalás. Gréco mindig hallatja a hangját, ha sérül az emberi méltóság, legyen szó a boszniai árvákról, az iraki háborúról, a Chirac-kormány atomkísérleteiről, az állatkínzásról:
„Politikai harcos vagyok a magam módján. A szívem ma is fiatal, haladó eszméket vall. Kötelességemnek tartom, hogy szót emeljek minden olyan kérdésben, ami sérti az egyén szabadságát, az emberi különbözőségek tiszteletben tartását.”
Még nincs hozzászólás