Ki itt a főnök? - Egy kiskutya emberré nevelése
A Facebookról bámult rám félredöntött fejjel, csillogó szemmel és vigyorogva. Azon gondolkodtam, hogyan lehet, hogy bizonyos kutyák képesek mosolyogni, és főleg egy menhelyi szőrmók, aki másfél évéből egyet intézetben töltött.
Egyre gyakrabban kerestem rá. Már minden fotót hússzor láttam róla. Nem akartam kutyát, mert elviselhetetlenül fájt, amikor néhány hónappal azelőtt elvesztettem a tibeti terrieremet, 16 éves volt. Nem akartam kutyát. Nem akartam, hogy egyszer megint fájjon.
De ez az aranyszőke vigyorgó pamacs elérte, hogy felhívjam a menhelyt, megvan-e még. Biztos voltam benne, hogy nincs, mert egy ilyen helyes kis dög nem sokáig marad elzárva, csak a fotóját szokták ottfelejteni. De tudnom kellett. Felhívtam. És ott volt. Innen már zökkenőmentes a történet, száguldás Salgótarjánba, és ölelni, ölelni a kis csimpaszkodót.
És itt kezdődik a bonyodalom. Mert hogyan viselkedik egy nő egy menhelyről mentett kiskutyával, aki addig tuti, hogy nem kapott sem fincsi kaját, sem ölelést, sem puszikát, sem napi huszonöt sétát, sem ágyon hempergést a gazdival?
– Aztán vigyázz, nehogy végül ő legyen a falkavezér! – mondta az amúgy nagyon szimpatikus menhelyvezető lány.
– Máris? Nem lehetne majd holnaptól? Holnapig hadd kényeztessem legalább!
– Máris! – vágta rá keményen, mert az első pillanatban eldől, ki lesz a főnök, és akármilyen tünemény kis pofija van, pontosan tudja, hogyan tudja kivívni a vezető szerepet magának.
Ránéztem, rám nézett, és tátott szájjal röhögött, majd orron nyalt. Nem lesz itt baj, gondoltam, hisz máris imád engem. Dehogy akar ő fölém kerekedni.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2022. évfolyama 10. számának 68. oldalán!)
Még nincs hozzászólás