Ki itt a főnök? - Egy kiskutya emberré nevelése
A Facebookról bámult rám félredöntött fejjel, csillogó szemmel és vigyorogva. Azon gondolkodtam, hogyan lehet, hogy bizonyos kutyák képesek mosolyogni, és főleg egy menhelyi szőrmók, aki másfél évéből egyet intézetben töltött.
Egyre gyakrabban kerestem rá. Már minden fotót hússzor láttam róla. Nem akartam kutyát, mert elviselhetetlenül fájt, amikor néhány hónappal azelőtt elvesztettem a tibeti terrieremet, 16 éves volt. Nem akartam kutyát. Nem akartam, hogy egyszer megint fájjon.
De ez az aranyszőke vigyorgó pamacs elérte, hogy felhívjam a menhelyt, megvan-e még. Biztos voltam benne, hogy nincs, mert egy ilyen helyes kis dög nem sokáig marad elzárva, csak a fotóját szokták ottfelejteni. De tudnom kellett. Felhívtam. És ott volt. Innen már zökkenőmentes a történet, száguldás Salgótarjánba, és ölelni, ölelni a kis csimpaszkodót.
És itt kezdődik a bonyodalom. Mert hogyan viselkedik egy nő egy menhelyről mentett kiskutyával, aki addig tuti, hogy nem kapott sem fincsi kaját, sem ölelést, sem puszikát, sem napi huszonöt sétát, sem ágyon hempergést a gazdival?
– Aztán vigyázz, nehogy végül ő legyen a falkavezér! – mondta az amúgy nagyon szimpatikus menhelyvezető lány.
– Máris? Nem lehetne majd holnaptól? Holnapig hadd kényeztessem legalább!
– Máris! – vágta rá keményen, mert az első pillanatban eldől, ki lesz a főnök, és akármilyen tünemény kis pofija van, pontosan tudja, hogyan tudja kivívni a vezető szerepet magának.
Ránéztem, rám nézett, és tátott szájjal röhögött, majd orron nyalt. Nem lesz itt baj, gondoltam, hisz máris imád engem. Dehogy akar ő fölém kerekedni.
Első nap még le sem tudtam vakarni. Mindenhová követett, az előszobába, a konyhába, vissza a szobába, de tapintatosan, hogy észre se vegyem. Lopakodott utánam, de mielőtt visszanéztem rá, lefeküdt, mintha csak aludna, ahogy azelőtt volt.
Mindent megevett, amit elétettem, és fél nap alatt megtanulta az új nevét, Marcipán. Ha hívtam, repült hozzám, és leült, ha azt mondtam. Ez a kutya kész őrület, gondoltam, egy év kutyasuli után sem lesznek ilyenek, ez meg, tessék, azonnal jól nevelt. Volt. Még két-három napig.
Aztán megkezdődött a nevelésem. Már nem ugrott, ha hívtam, legfeljebb 2-3 perc múlva. Nem ette meg az egészséges kutyatápot, hisz megkóstolta a kenőmájas pirítóst. Nem akkor mentünk sétálni, amikor én gondoltam, hanem amikor nyafizni kezdett, és ő bizony óránként nyafizott. És ha el kellett mennem otthonról, miszlikre szedte a lakást, tépett, rombolt, szemetelt.
Ez nem lesz így jó, gondoltam, és vadul nyomozni kezdtem a neten, hol rontottam el.
Ha tetszik, ha nem, ha imádom őt, ha nem, nincs demokrácia egy egészséges kutya-gazdi kapcsolatban. Azt írják, hogy a kutya mindenképp hierarchiában gondolkodik, mert ezer meg ezer éve ezt hordozza a génjeiben. Falkaállat. Mint a farkas. Márpedig ha falkaállat, akkor van falkavezér, aki ő, meg én, a közlegény. És amíg ez így van, addig örülhetek, ha simogathatom (mert azt azért szereti), de ő dönti el, mit eszik, mikor sétál és hogy egyedül lehet-e hagyni otthon.
Érdekeset olvastam erről: a kutya, aki falkavezér, azért szedi szét a házat, ha egyedül hagyjuk, mert azt hiszi, neki kell vigyáznia ránk, ám ha otthon hagyjuk bezárva, nem tud vigyázni. Ha viszont én leszek a falkavezér, simán otthon hagyhatom szó nélkül, mert tudja, hogy majd vigyázok magamra.
(Folytatjuk!)
Még nincs hozzászólás