Két keréken - városban

2014. február 22. | Írta: Galán Angéla | 1 komment

A biciklizés gyerekkorom nyarait jelenti. A hőségben tekerni nagymamám házától a helyi fagyizóig és vissza, kirándulni az unokatestvéreimmel a Kis-Duna mentén, számolgatni az országúti fákat, ahogy elhaladok mellettük. Ezzel szemben a városi bringázás inkább egy veszélyekkel teli küzdelemnek tűnik: egy kétmilliós nagyváros többsávos útjain, szmogban, zajban, türelmetlen, dudáló autósok közt védtelenül harcolni a túlélésért.

A televíziós műsorkészítés izgalmas munka, sok mindent megtapasztalhat az ember. Az Angi jelenti című műsorban kipróbálhattam, milyen egy napig biciklis futárnak lenni. Nem önszántamból tettem, szépen megkértek rá a szerkesztőségben. Azóta is hálás vagyok érte, bár ez a nap elején még nem volt egyértelmű. A gyorstalpalóm során a cég vezetője felvázolta, hogy a legnagyobb tévhit a biciklisfutársággal kapcsolatban az, hogy ez a világ leglazább, legjópofább munkája. Miközben fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelő tevékenység, egyszersmind ugyanolyan munka, mint bármelyik más – napi 8 óra, heti 5 nap, télen-nyáron, hóban-fagyban, vannak szabályok, főnökök, elvárások, szankciók. Bólogattam, majd elindult a munkanap.

Bár az ott dolgozók közül mindenki nagyon segítőkész és barátságos volt velem, a nap végére iszonyúan elfáradtam, rengeteg ügyetlenkedésen voltam túl, megismertem a gyors városi tájékozódás és a még gyorsabb biciklilelakatolás buktatóit, és csak egy dologban voltam biztos: nem tévedtem nagyot, amikor nem ezt a munkát választottam.

De bőven akadnak, akik ezt választják - és nem kizárólag acélos vádlival rendelkező férfiak.

Turchányi Panni egy évig volt bringafutár. Leginkább az érdekelt, mi volt a motivációja, amikor elkezdte.

"Fontos volt, hogy ez úgy munka, hogy egyben sport is. A legfőbb szempont az volt, hogy szálkásítsak – meséli nevetve. – Vonzott a biciklis futárok összetartása, vagánysága, az egész szubkultúra. Menő dolog bringával suhanni az autók között. Engem nem ijeszt a forgalom, inkább ösztönöz. Felveszem a ritmusát, a részévé válok, gyorsabban tekerek, mint egyedül a puszta közepén.

Később természetesen árnyalódik a kép. Az autók közti suhanás után olajosan és sárosan kell becsöngetni öltönyös üzletemberekhez, akik nem néznek nőnek, és közben állandóan rohanni kell, mert minden időre megy.

A tájékozódás nagyon fontos. Egy idő után Budapest háromdimenziós térképe az agyamban volt, és megtanultam villámgyorsan átlátni, hogy két pont között melyik a legrövidebb út. Ez egyébként egy tapasztalt városi bringástól is elvárható, csak nekünk gyorsabban kellett reagálni. Bár élveztem, egy év után mégis abbahagytam. Hihetetlenül megterhelő volt, testileg, szellemileg egyaránt. Ez egy veszélyes munka.  A napi 8-9 óra biciklizés állandó koncentrációt igényel, ha nem akarsz kórházban kikötni. Ráadásul egy kicsit magányos dolog is. Leszámítva azt a pár perc interakciót, míg hozod-viszed a küldeményt, egész nap magad vagy, egyedül a forgalom ellen. Így aztán én, akit azelőtt le se lehetett rángatni a bicikliről, volt, hogy nemet mondtam hétvégi bringás kirándulásokra, és lelkiismeret-furdalás nélkül buszoztam fel esténként a hegyre."

A bringafutárság nehézségeitől függetlenül Panni úgy látja, hogy Budapest távolságok és utak tekintetében egy kerékpáros szempontból jól, és egyre jobban élhető város.

"A tekerést, a megérkezés örömét, a Hegyalja úton legurulás és az Erzsébet hídon átsuhanás élményét a világért sem hagynám ki az életemből. Mindenkinek ajánlom!"

A futárokat a városi bringázás Formula 1-eseinek tekinthetjük, a bringások többsége azonban civil.

Bede Anna gasztroblogger, matektanár, és amolyan stílusos női bringás.

"Pár évvel ezelőtt Koppenhágában jártam, ott láttam azokat a régi típusú, nagy, városi női bicikliket, jópofa kosárral. A bringázással nekem az volt a gondom, hogy én nem akartam a biciklizéshez öltözni, nem akartam emiatt feladni a stílusom. 18 éves korom óta volt egy férfivázas biciklim, mert akkor azt tartottam menőnek, de ahhoz csak kötötten lehet öltözni. Én viszont szoknyát, minit és magas sarkút is hordok, ezekről azonban nem akartam lemondani a kerékpár kedvéért."

 A dániai út után Anna beszerzett egy klasszikus női bringát, és ez nem hogy nem akadályozza az öltözködésben, egyenesen kiegészítőként tekint rá.

"A biciklizés nekem elsősorban a szabadságot jelenti. Ez egy életforma. Ma már szerintem nem annyira vagány dolog, mint mondjuk 15 éve volt, hiszen egyre több a bringaút, egyre elfogadottabb ez a közlekedési mód. Az is egy sztereotípia, hogy az autósok bunkók a biciklisekkel. Velem előfordult, hogy egy autós figyelmetlen volt, de az is, hogy nagyon figyelmes. Nem egyszer megtörténik, hogy egy gyalogos több nehézséget okoz. A kulcs tehát az odafigyelés, függetlenül attól, hogy autós, kerékpáros vagy gyalogos a közlekedés.

Bár Anna nagyon praktikusnak tartja, hogy a munkahelyére bringával járhat, nem sorolja magát a keményvonalas kerékpárosok közé, akik még telente sem pattannak le a nyeregből.

"A téli bringázás nekem pont azt a szabadságélményt venné el, amiért szeretek biciklizni, mert ahhoz már rendesen és szakszerűen fel kell öltözni, hogy védjük az ízületeinket. De ahogy kitavaszodik, újra előveszem a biciklit, és naponta használom. Alapvetően bringásnak tartom magam, de mindennek megvan a helye az életemben. Szeretek gyalogolni is, egy nagybevásárlásra pedig szívesen megyek autóval."

A városi biciklizés tehát életforma, mégpedig többféle. A bringafutárok napi 8 órás kőkemény tekerésétől és autók közt száguldásától a szelíden munkába tekerőkig és a piacon kosaras bringával bevásárlókig széles a spektrum. És ma már tényleg adottak a lehetőségek, hogy éljünk vele és illesszük be a biciklizést a hétköznapjainkba. Természetesen csakis a nekünk megfelelő vagánysági szinten!