Jótett helyébe jót várj!
Ezt tanítjuk a gyerekeinknek minden egyes esti mesével, de a gyakorlatba átültetni már korántsem olyan egyszerű. Könnyebben megy ott, ahol már az iskola is erre nevel. Angliában például a jótékonyság a mindennapok része. Minden felnőtt tudja, hogy feleslegessé vált holmijait beviheti a főutcán található charity-boltokba. Így ő is jól jár, mert megszabadul attól, ami csak a helyet foglalja, s teheti mindezt azzal a jó érzéssel, hogy segít.
Angliában a jótékonyság az iskolai nevelés során is fontos szerepet kap: konzerveket kell bevinni az éhezőknek, használt játékot az afrikai árváknak, pénzt az indiai földrengés áldozatainak. A gyerekek így a saját szemükkel tapasztalhatják meg a közösség erejét.
Azt, hogy az ő kicsike hozzájárulásuk a többiekével összeadva már jókora mennyiséget jelent, és soha nem marad el a visszajelzés sem: a fotók arról, mennyire örülnek azok, akik kaptak valamit, vagy a leírás arról, mire is ment el a pénz.
Cserkészként árulnak sütit, sportolóként pedig megkérhetik az ismerőseiket, barátaikat, hogy vegyenek meg egy-egy lefutott kilométert egy versenyen, és az így befolyt pénzt egy általuk fontosnak tartott ügyre fordítják, legyen az a delfinek vagy az esőerdők megmentése.
Persze, nem csak pénzt lehet adni – munkát is. Önkéntesek dolgoznak a futóversenyeken, a kórházakban vagy a múzeumokban is. Mindenütt szükség van a munkájukra, hiszen emberből soha nincs elég, és bárki hozzá tud járulni valamivel a közösség jólétéhez, legyen akár ügyvéd, aki ingyenes szaktanácsot ad, vagy unatkozó nyugdíjas háziasszony, aki elveszi a ruhatárban a kabátokat.
Mindennek megvan a maga jutalma. És nemcsak az, hogy az embert alapvetően jó érzéssel tölti el, ha hasznos tagja lehet a társadalomnak: a munkahelyeken is szívesebben alkalmazzák azt, aki diákévei alatt önkéntesként már helyt állt. Mert van munkatapasztalata, bizonyítja, hogy jó csapatjátékos, és persze azt is, hogy szeret dolgozni.
Nálunk nem szokás
Magyarországon hiányzik az a civil háló, ami segít a szegényebb sorsú embereken, nem igazán létezik olyan fórum sem, ami elirányítaná a segíteni szándékozókat. Egy ötvenes barátnőm nemrégiben panaszkodott arról, hogy a gyerekei kirepültek, és csinálna valami hasznosat. Mivel nincs rászorulva, hogy pénzt keressen, szívesen segítene ingyen is valahol, de hiába telefonálgatott, sehol sem kértek a munkájából. Nem is nagyon értették, mit szeretne.
„Magyarországon gyerekcipőben járnak a nonprofit szerveződések – magyarázza Nagy Brigitta pszichológus. – A szocializmus évei alatt megszokták az emberek, hogy az állam gondoskodik mindenkiről, és bár sok kis alapítvány van, kevés olyan szervezet létezik, amelyben bízhatnának az emberek.
Pedig az önkéntesek munkájára itthon is óriási szükség lenne – csak hát az nem úgy működik, hogy jön egy ember, aki segíteni akar, és akkor belökjük valahová. Be kell tanítani, szervezni kell a munkáját, irányítani, felügyelni, ehhez pedig olyan ember kell, aki ezért fizetést kap, és ez a munkája. Erre pedig a kis szervezeteknél nincs pénz.”
Pozitív élménnyé válik
A következő generációnak remélhetőleg már könnyebb dolga lesz, ha segíteni akar, hiszen most már az érettségi feltétele, hogy a kiskamaszok előtte ötven órát önkénteskedjenek valahol. Bár ennek bevezetésekor sokan felháborodtak, miért kell még ezzel is terhelni a gyerekeket, valójában óriási haszna van a jellemformálás szempontjából. Rengeteg helyen várják őket: lehet menni öregek otthonába beszélgetni, kórházba gyerekekkel játszani, hátrányos helyzetű iskolásokat korrepetálni, börtönt látogatni.
A karácsonyi cipősdoboz akció talán a legjobb módja annak, hogy bevezessük gyerekeinket a jótékonyság világába. Már egy három-négy éves gyerek is megérti, hogy vannak szegényebbek, akik szükséget szenvednek, és bár ilyenkor a saját játékaikat még nem szívesen ajándékozzák el, szívesen adnak tanácsot, hogy milyen bolti játék kerüljön a dobozba.
Kisiskolás korban egy gyerek már elég érett lehet rá, hogy megváljon régi játékaitól, és büszke legyen, hogy ezzel másokon segíthet. Attól sem kell félni, hogy a gyerek személyesen is kapcsolatba kerüljön a rászorulókkal.
„A gyerekeknek kezdetben ez valóban csak nyűg – ismeri el pszichológus szakértőnk –, de a többség számára – ha jó helyre kerülnek – igazán pozitív élménnyé válik. Kitágítja a látókörüket, megtapasztalhatják, hogy segíteni jó érzés, és hogy hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy a világ jobb hellyé váljon. Kamaszként ezek fontos és jellemformáló tapasztalatok.”
Van, aki nem segít...
Az emberek szeretik azt gondolni magukról, hogy jók – még azok is, akik soha, semmilyen alapítványnak nem adnak pénzt, és eszükbe sem jut önkénteskedni. Erre persze mindenkinek megvan a maga magyarázata: fél attól, hogy a pénze rossz helyre kerül, és ellopják. Nem tudja, hová kellene vinnie a használt dolgokat. Nincs ideje és ereje ilyesmire.
De ezek általában csak kifogások. A legtöbbször csak a tanácstalanság van mögötte. Hogy nehéz egyet kiválasztani a sok rászoruló csoport közül, vagy az illetőnek fogalma sincs, hová mehetne, kihez fordulhatna, ha tenni akar. Ezért fontos, hogy sokat beszéljünk erről...
Még nincs hozzászólás