Jó, majd később megcsinálom!
Ha hirtelen rám tör a tettvágy, gyorsan leülök a fotelba, és megvárom, amíg elmúlik... A helyzet az, hogy elég sokan gondolkodnak ekképpen, egy amerikai kutatás szerint minden ötödik felnőtt.
A halogatóról elsőre úgy gondolkodunk, jó neki, mert nem stresszel, irtó lazán veszi az életet, szép nyugodtan elvan, míg másokról szakad a víz az idegtől. Igaz, tényleg vannak természetüknél fogva végtelenül laza és nyugis emberek. Ők azt mondogatják, hogy minek ez a rohanás, hova ez a zizegés, csigavér, a munka nem szalad el, amit ma megtehetsz, halaszd csak holnapra stb.
De a többségnél sajnos egész más a helyzet, ők nem a nyugis természetük miatt halogatnak. A halogatás számukra stresszel jár, méghozzá egy elnyújtott, hosszan tartó stresszel, ami csak akkor oldódik fel, ha a szükséges feladatot végre mégis ellátták.
A pasik többen vannak
Egy chicagói egyetemen készült kutatás szerint tehát minden ötödik felnőtt krónikus halogató, és a többségük férfi. Közülük többen válnak munkanélkülivé, nehezebben helyezkednek el újra, és az egészségi állapotuk sem megfelelően ellenőrzött, ami később megbosszulhatja magát.
A háttérben valószínűleg a maximális teljesítési kényszer és a kudarctól való félelem áll, még azokban a helyzetekben is, amikor a halogatás tárgya például a lánykérés. A férfiak többsége retteg attól, hogy egyetlen rosszkor kimondott igen miatt romba dől az életük, végzetes csapdába kerülnek, netán nem felelnek majd meg a férj- illetve az apaszerepnek.
A férjem szerint lusta vagyok
Sokféle halogató él közöttünk. A leggyakoribb típus, aki bár megcsinálja, amit meg kell csinálni, de soha nem előbb, mint a határidő utolsó másodpercére. – Alsósokat tanítok egy kisvárosi iskolában – mondja a 31 éves Mira.
– Szeretem, ha minden napra van óravázlatom, de van, hogy csak éjjel állok neki megcsinálni, amikor a család már alszik. A párom szerint lusta vagyok, szerintem viszont szorongó.
Nem az óravázlat elkészítésétől szorongok, hanem attól, hogy ha mégsem csinálom meg, másnap rossz órákat fogok tartani, ugyanakkor lehetetlenül fáradt vagyok ahhoz, hogy még munka után is ezzel foglalkozzam. Viszont így a szabadidőmet is feszülten töltöm, mert tudom, hogy vár még rám a nagy feladat.
Sajnos a dolgok elodázásával nem szabadulunk meg a szorongástól, sőt, csak növeljük a belső feszültséget, hiszen ki tudna kényelmesen, önfeledten pihengetni, amikor tudja, hogy dolga van?
Nem lusta, hanem beteg
Kivel ne történt volna már olyan, hogy próbált elhalasztani valamit, fogorvosi kezelést, a számlák befizetését, kínos telefont az exszel… Ez még nem számít kóros halogatásnak, mi több, hozzátartozik az emberi természethez. A probléma akkor kezdődik, amikor a halogatás miatt hátrányos helyzetbe kerülünk, és veszélyezteti az életminőséget.
– Az élettársam egy nap elvesztette az állását, amiről nem tehetett. De akkor mintha a konnektorból is kihúzták volna, egyszerűen lebénult. Odanőtt a tévé elé, és nem csinált semmit – meséli a 39 éves Timi.
– Másfél évig éltünk úgy, hogy egyetlen fillért nem keresett, én etettem, én vettem meg az újságját, a fogkeféjét, mindent. Ha rákérdeztem, mikor keres már munkát, azt mondta, holnap. De sosem jött el az a holnap.
Reggel felkelt, leült a tévé elé, a reggelit is ott ette meg, és amikor a munkából hazamentem, ugyanott találtam, ugyanabban a cuccban és köntösben. Már zuhanyozni is gyakran elfelejtett, és a házimunkában sem segített semmit.
Egy nap meguntam, és megkértem, hogy költözzön el. Ez persze a sokadik nagy veszekedés után történt. Megsértődött, és elment. Nem bántam.
Továbbra sem lett melója, az anyjához költözött, szegény öreglány a nyugdíjából etette a nyolcvankilós, 43 éves kisfiát. Időközben kiderült, hogy súlyos depresszió kínozza, ezért nem tudott mozdulni, és be kellett látnom, hogy a depresszió nem lustaság, hanem igenis komoly betegség.
Milyen volt a születésed?
Bármilyen furcsa, de a halogatók többségénél visszaigazolható, hogy a legelső emlékük is a halogatás volt. A születés mindannyiunk számára az egyik legmeghatározóbb élmény, még ha egyáltalán nincsenek is róla tudatos emlékeink.
Hogy egy újszülött milyen módon jön a világra, természetes úton születik-e vagy császárral, sokáig vajúdott-e az édesanya, vagy könnyedén szült, későbbre is kihat.
Ha például a magzat a rossz fekvése miatt nem képes elindulni a szülőcsatorna felé, pedig a méhösszehúzódások lökdösnék kifelé, az egész életére félelemmel fogja eltölteni minden olyan szituációban, ahol el kéne indulnia, új dologba kellene belevágnia.
Főleg így van, ha a szülőcsatornában akad el, és egyenesen halálfélelmet él át. Nem ritka például, hogy a megszületni induló magzat nyakára tekeredik a köldökzsinór, és minden kifelé igyekvő mozdulatnál fojtogatja. Milyen emléket is fog elraktározni? Azt, hogy nem érdemes elindulni, mert az életveszélyes…
Sokan küzdünk fulladásérzéssel, köhögésrohamokkal a stresszes helyzetekben, érdemes megvizsgálni, mi is történt a születés közben.
A császáros babák pedig azt tanulják meg, hogy nincs szükség arra, hogy bármit önszántukból, saját erőfeszítésükből tegyenek, a sors úgyis ide-oda dobálja őket.
Gondoljuk csak el, milyen trauma lehet a magzatnak, hogy miközben a langymeleg, félhomályos idillben ringatózik, hirtelen felhasítják a menedékét, és gumikesztyűs kezek kirántják a bántóan fényes, hideg világba, mely teljesen ismeretlen számára.
De már a terhesség időszakában is érik benyomások a magzatot, érzi például az édesanya idegállapotát, ha a mama retteg vagy szorong, a rezgései a babára is kihatnak.
Ha az anyuka nem akarta a babát, mert esetleg nem megfelelőek az életkörülményei, vagy csak egyszerűen fél a szüléstől, akkor a magzat sem igyekszik a világra jönni. Ezt az érzést, élményt aztán elraktározza, és minden alkalommal, amikor felnőttként új helyzet kihívásai elé kerül, inkább visszahúzódik.
Nem lusta, csak fél
A lélektan szempontjából olyan, hogy lustaság, nem létezik. Ha elodázunk, vagy nem teszünk meg valamit, amit pedig érdekünkben állna megtenni, a háttérben a legtöbb esetben a szorongás, félelem áll. Mi lehet ez a félelem?
Talán a tudatalattink őriz egy régi emléket, amely hasonló szituációban fájdalmat okozott nekünk. Az is lehet, hogy a feladattal járó szerepléstől rettegünk. Sokan a kudarctól félnek, nem szeretik a megmérettetést, mert egyszer már megszégyenültek egy sikertelen helyzetben.
Az is lehet, hogy túl erős bennünk a megfelelni akarás, és az okozza a szorongást, hogy talán nem tudunk maximálisan teljesíteni. Az is nagy probléma, hogy a világunk túl sok ingert, stresszt zúdít ránk, így nem vágyunk újabb dologba kezdeni, nehogy azzal még több stressz szabaduljon ránk.
Ráérünk még elkapkodni!
- Nem biztos, hogy a halogatás minden esetben hátrány. Van olyan, amikor az embernek egyszerűen nincs hangulata nekifogni valaminek, és ha mégis nekifogna, sokkal lassabban, nehezebben és örömtelenebbül végezne vele.
- A stressz, ami a halogatással együtt jár, végül megemelheti az adrenalinszintet, ez viszont igen jótékony a feladat elvégzésénél. Amit nyögve-nyelve csináltunk volna órákon át, és nem is túl jó eredménnyel, azt az adrenalin hatására pillanatok alatt megoldhatjuk, méghozzá kitűnően.
- Sokszor azért halogatunk egy döntést, mert még nem állt össze a fejünkben minden részlet. Ilyenkor érdemes kicsit elodázni a problémát, pihenni, sétálni, kikapcsolódni, és gyakran épp a legváratlanabb pillanatban ugrik be a jó megoldás: heuréka!
- A saját testi működésünk ismeretében tudhatjuk, hogy például az ablakpucolás, ami az adott percben olyan lenne, mintha kínpadra vonszolnának, egy másik napon könnyed, élvezetes szórakozás is lehet.
- Elképzelhető, hogy egy belső sugallat tanácsára halogatunk, még ha nem is vagyunk tudatában. A hatodik érzékünk azt üzeni, nem volna jó döntés ebben a pillanatban megtenni azt a bizonyos dolgot. Ilyenkor valóban várni kell, mert az utolsó percben bejöhet egy olyan helyzet vagy új információ, amelynek ismeretében egészen másképp döntünk.
Még nincs hozzászólás