Írók számos gyerekkel
Ha sok gyerekről és művészi karrierről van szó, egy nemzedéknek, a '70-es, '80-as években fiatal felnőtté váló szülőknek, automatikusan Varga Domokos elbeszélésfüzére, a Kutyafülűek jut eszébe.
A tizennégy novella lélektanilag is pontos, érzelgősség nélküli előadása egy hétgyerekes nagycsalád hangos, mulatságos, sírós és nevetős mindennapjainak, a lenyelt forint történetének, a szerencsés kimenetelű tűzrakásnak a lakásban, a gyerekek aranyköpéseinek, szokásainak, különféle csínytevéseinek.
Pedig nem közönséges körülmények közt íródtak: „Ma már nyíltan bevallhatom – írta Varga Domokos –, hogy a Kutyafülűek, amelyet a fanyar humoráért becsülnek sokan, halni hurcolt életek nyögéseinek, nyöszörgéseinek hallatán fogant a budapesti Gyűjtőfogház úgynevezett Kisfogházában. Rövid kis kezdőfejezetét még szabadlábon írtam ugyan, valamikor 1956 nyarán, de magát a könyvet csak két évvel később kezdtem papírra vetni ott, abban az emeletes épületben, amelynek a tövében naponta folytak akkoriban az akasztások.”
Az '56-os tevékenységéért két év szabadságvesztésre ítélt író remekműve nemcsak sok olvasónak nyújtott szórakozást, de volt írótárs, aki apák számára egyenesen kötelező olvasmánynak, alapműnek mondta. A négygyerekes Esterházy Péter így vallott róla: „E sorok írója is próbálkozik az apa-műfajjal, próbálkoztatják, hitelesen mondhatja hát, hogy a lába nyomába se ér Varga Domokosnak. Ha itt most az irigység kénsárga szirénhangja hallik, az helyénvaló. (…) Van VD elbeszélésmódjában valami gyermeki (hát persze!), elképesztő ártatlansággal vet oda roppant súlyos vagy éles mondatokat. Ahogy regisztrálja a saját korlátait (ez az apa, aki én lettem azóta, már nem…), vagy ahogy kegyetlenül odaejti egyik fiáról szólva: aligha született boldogságra. Én ezt nem merném leírni. (...).”
De van a magyar kortárs irodalomnak más sokgyerekese is, aki hasonló őszinteséggel, tisztasággal írja családja ihlette történeteit. Lackfi János éppen lapunknak nyilatkozta, milyen szerencsés alkatnak tartja magát, mert mindig tudott úgy írni, hogy keresztülrohangásztak a térben a kicsik, kérdeztek ezt-azt. Ő az írást is inkább normális emberi tevékenységnek próbálta beállítani, nem valami agyament bűbájoskodásnak. „Egy könyvbemutatón – idézte fel Lackfi – azt mondta Lázár Ervin: nagyon irigylem Lackfi Jánost – erre én irultam-pirultam, nagy megtiszteltetésnek éreztem. De így folytatta: mert öt gyereke van, és sosem fogy ki az ötletekből. Na, mondom, köszönöm, ezek szerint lenyúlom a gyerekeim ötleteit. De végül is ez igaz. A Bögre család két kötetében vagy a Domboninneni meséknél az ő kis kalandjaikat írtam meg.”
Még nincs hozzászólás