Inverse Everest
Csúcsteljesítmény a világ legmélyebb szárazföldi pontján, melyet négy magyar fiatalember, Jager Attila, Ambrus Gergely, Adamkó Péter és Tóth Attila hódított meg augusztusban. Nyolc napot töltöttek a föld alatt embert próbáló körülmények között, de azt mondják, bármikor visszamennének.
A világ legmélyebb barlangja, a Krubera-Voronya mélyére kevesebben jutnak el, mint ahányan megmásszák a Mount Everestet. Nem véletlenül: a Grúzia és Oroszország között található képződmény, mely több mint 2 kilométer mély, nagy kihívás még a leggyakorlottabb barlangászoknak is.
Éppen ezért évente mindössze néhányan vállalkoznak erre a túrára. Egy négyfős magyar különítmény augusztusban hódította meg a világ legmélyebb szárazföldi pontját, expedíciójuknak pedig találóan az Inverse Everest nevet adták.
„Az ötletgazda én voltam – mondta Adamkó Péter. – Évek óta rágtam a srácok fülét, hogy vágjunk bele. Tavaly ez már majdnem sikerült, idén februárban pedig eldöntöttük: mindenképpen megyünk."
Persze, ha már ilyen különleges túrára vállalkoztak, a magyar fiúk szerettek volna valamiben az elsők lenni. Ambrus Gergely ezért találta ki, hogy megörökíti a túrát, hiszen a barlangba nem indult még profi fotós expedíció, így a világon ők készíthetnek először könyvet és filmet erről a föld alatti világról.
„Mivel eddig csak szájhagyományból ismertük a barlangot, ért bennünket néhány meglepetés – mesélte Jager Attila. – Például hogy sokkal szebb, mint amilyennek képzeltük. Emellett viszont volt néhány szakasz, ami nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk.
Az úgynevezett szifonra például készültünk, tudtuk, hogy van egy rövid rész, amit a víz alatt kell megtennünk egy levegővel. De a 2 fokos vízben, ahol nincs látótávolság, csomagostul, mindenestül áthaladni nagyon megterhelő volt. A yellow cube pedig azért volt nehéz, mert a szűk járatban fekve, Superman-tartásban is éppen hogy csak elfértünk. Légmozgás nem volt benne, a 200 métert 5 centinként küzdöttük le. Azt hittük, sosem lesz vége.”
A négy férfi összesen 9 napot töltött a föld alatt, 2 fokos hidegben. A barlangban kialakított táborhelyeken éjszakáztak, és mivel időnként hozzájuk csapódott egy-két más nemzetiségű barlangász, előfordult, hogy a kétszer három méteres sátorban heten aludtak. Hogy elférjenek, mindenki az oldalán. „Szerencsére senki sem horkolt, így csak akkor ment nehezebben az álomba merülés, ha éppen egy vízesés mellett voltunk" – mesélték.
Az ételről szintén maguk gondoskodtak, Attila és Gergely voltak a fő séfek. „Vittünk magunkkal rizst, hajdinát, kolbászt, sajtot, krumplipürét, egy kevés húst, aszalt magokat és napi öt Snickerst és Bountyt. Utóbbiakra mostanában rá sem bírunk nézni – mesélték nevetve. – A többit szabadon kombináltuk: ettünk paprikás-kolbászos rizst, szalonnát kolbásszal, hajdinakását csokival és sűrített tejjel, és a kedvencünk a kolbászos lében elkészült krumplipüré volt.
Lehet, hogy nem hangzik túl jól, mindannyian fogytunk is nem kevés kilót, de a felszíni táborban kapott ételek után ezeket visszasírtuk. Ott ugyanis nemes egyszerűséggel összefőzték a heti maradékot.”
A fiúk 30 literes zsákokban vitték a cuccaikat, fejenként 2-3 csomagjuk volt. A legnehezebb mégsem a cipekedés volt, hanem az, amikor a hideg, nyirkos neoprénruhát reggelente magukra kellett húzniuk.
„Muszáj volt, hiszen enélkül valószínűleg nem éljük túl ezeket a körülményeket. A barlang nagy része ugyanis vizes – magyarázta Tóth Attila. – Így is a hideg volt a legnagyobb ellenségünk, előfordult, hogy a kötelet sem tudtuk fogni, ami nagy baj, hiszen a barlang nagy része függőlegesen mélyül. Egy-egy nagyobb helyen sokszor twiszteltünk vagy fekvőtámaszoztunk, hogy átmelegedjünk."
Az úgynevezett game over termet végül egy libanoni és egy romániai barlangásszal kiegészülve hatan érték el. Ez nem a barlang végpontja, víz alatti járata 2197 méter mélységig ér, de csak búvárfelszereléssel lehet elérni, ám a magyar csapatnak éppen elég volt a fotós felszerelést cipelni, a víz alatti felfedezésre nem is készültek.
A fiúk azt mondják, komoly veszélybe nem keveredtek a 9 nap alatt, amit az alapos felkészülésnek köszönhettek.
„Az expedíció utóélete mondjuk fárasztóbb: az interjúk miatt nem tudtuk még kipihenni magunkat. És igazából most kezdjük felfogni, hol is voltunk" – mesélték nevetve. De már tervezik, hová mennének legközelebb – akár vissza a Krubera-Voronyába.
„A barlangnak két fő ága van, a másik 1600 méter mélyre megy. Miután a Föld legmélyebb pontját kipipáltuk, jó lenne felfedezni azokat a részeket is, amiket nem láttunk. Ugyanakkor számtalan egyéb kihívás vár még ránk: Amerikában van például egy 600 kilométer hosszú barlang, de a hideg után vágynánk egy trópusi barlangba is.
Sok olyan hely akad, ahol ember még nem járt, egy olyan túra is nagy élmény lenne. Szerencsére a Föld mélyén még rengeteg a felfedeznivaló, mi pedig imádunk barlangászni, úgyhogy biztosan találunk újabb kihívásokat magunknak.”
Még nincs hozzászólás