Így szerettek ők
Sok olvasómtól hallom, mennyire meglepte őket, hogy kedvenc íróik szerelemi élete milyen szövevényes és izgalmas volt. Ilyen is csak nagy művészekkel történhet, szokták mondani. Szerintem pedig egy mérlegképes könyvelő vagy egy hentesmester szerelmi élete is épp annyira érdekes, mint egy íróé. A különbség csak az, hogy az író gyakrabban írja is le - ha máshol nem, levelekben, naplójában -, hogy mit érez, mint a hentesmester. Márai Sándor hosszú élete alatt szinte mindent dokumentált, ami történt vele, s naplója épp olyan fontos része az életművének, mint a regényei. Ritkán adatik meg, hogy egy hat évtizeden át tartó párkapcsolat minden válságát és örömét végigkövethessük, ráadásul ennyire pontos és tömör megfogalmazásban. Márai Sándor és Matzner Lola közös élete két ember örökös egymásra találásának történeteként is olvasható. Jó tudni, hogy létezik síron túli szerelem - írja Nyáry Krisztián nagy sikerű irodalmi szerelmeskönyvének második kötetében.
AZ EMBER KÉTSZER SZERET BELE EGY NŐBE
Márai Sándor húszéves volt, amikor 1920-ban egy berlini teaszalonban először randevúzott az ugyancsak húszéves Matzner Ilonával
Mindketten kassaiak voltak, de korábban nem ismerték egymást. A fiatal újságírónak a Tanácsköztársaságot támogató cikkei miatt kellett távoznia Magyarországról, Lolát pedig egy szerelemi kalandját feledni küldték a szülei Berlinbe.
Mindketten érezték, hogy találkozásuk nem egyszerű kaland lesz, és ez megijesztette őket. „Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat” – írta később Márai. „Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza.”
Hatvanhat évig maradtak együtt.
„Mi voltunk az első hippik, nem tartottunk esküvőt" – emlékezett később az író. Ez persze azért is alakult így, mert Lola szülei nem tartották megfelelő partinak az ismeretlen zsurnalisztát.
A lányt hazarendelték Kassára, Márai pedig visszatért Budapestre. Végül 1923-ban a szülői tiltás ellenére polgári házasságot kötöttek. A vőlegény katolikus volt, a menyasszony zsidó, így az egyházi esküvőt továbbra sem érezték fontosnak. A házasság a kölcsönös szerelem ellenére nem indult jól, Lolának balsejtelmei voltak. „Az első hetekben sokáig sírt, érezte, hogy valami nincs rendben. (...) Mint valami öreg férj, zsörtölődéssel kezdtem házassági pályafutásomat, ötletszerűen jártam haza, gyakran megsértődtem, lármáztam. Lola csillapított, mint egy gyermeket.”
Mivel több időt töltöttek külföldön, családjuktól távol, mint itthon, hamar megtanulták, hogy egymásra vannak utalva. Amikor 1928-ban hazaköltöztek, Márai már ismert író volt. Lola sosem vált klasszikus írófeleséggé, ha tehette, nem vett részt hivatalos eseményeken sem, s bár mindenben segítette a férjét, megőrizte függetlenségét. Ezt a férje is tiszteletben tartotta, írásaiban csak néha nevezte teljes nevén a feleségét, védve a külvilág előtt a legszemélyesebb szféráját.
Kosztolányi Dezső szerint Lolát láthatatlan muzsika lengte körül, és aki csak találkozott vele, szépsége és intelligenciája hatása alá került.
Az antiszemitizmus erősödésével 1936-ban végül rákényszerültek a katolikus egyházi esküvőre, s ez egy darabig védettséget jelentett Lola számára.
Kezdettől fogva szerettek volna gyereket, de csak közel húsz évvel a megismerkedésük után született meg a fiuk, Kristóf. Örömük nem tartott sokáig: a kisfiú néhány hetes korában meghalt. A veszteség Márait legalább annyira megviselte, mint Lolát. Versekben gyászolta kisfiát, akinek halála napjáról élete végéig megemlékezett a naplójában. Talán a traumának is köszönhető, hogy a 40-es években házasságuk megromlott, eltávolodtak egymástól. Márai rövid szerelemi kalandokba bonyolódott, többek között Tolnay Klárival és Mezey Máriával. „Egy sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret” – írta a naplójában. Nem derült ki, kettejük közül melyikükre gondolt.
A háborús évek aztán ismét közelebb hozták egymáshoz a házaspárt. Lola apját, ezt az ízig-vérig magyar tudatú, de német anyanyelvű kassai zsidó polgárt 1944-ben Márai megpróbálta megmenteni, de nem sikerült. Amikor a férfit elhurcolták a kassai gettóból, megértették, hogy Lola élete is veszélyben van. Leányfalun bujkáltak, amíg a nyilasok Pesten keresték őket. Mikó utcai lakásukat bombatalálat érte, óriási könyvtáruk minden vagyonukkal együtt elpusztult. És ekkor Leányfalun találkoztak egy árva kisfiúval, Jancsival, akit egy rokona nevelt. Amikor Márai elhatározta, hogy nem maradnak a fasisztából kommunistává váló országban, elintézte, hogy Jancsit örökbe fogadhassák. Hármasban hagyták el Magyarországot, és soha többé nem tértek vissza. „Lola megígérte, hogy velem jön, és ez jólesett, mert lehetett bízni az ígéretében. Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben” – írta erről az időszakról. „Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége.”
Sok helyen éltek, de legjobban Nápoly melletti lakásukat szerették, ahonnan nyolcvanéves korukig mindennap lejártak úszni a tengerre. 1980-ban költöztek végleg San Diegóba, ahol Jancsi mérnökként dolgozott. Lola ekkor már betegeskedett. Márai, aki fiatalon keveset írt a feleségéről, innentől neki és róla írta a legtöbbet. Leírta, mennyire szépnek látja a feleségét, így öregen és betegen is. „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.” 1985-ben Matzner Lola kórházba került. „A kórházban órákon át némán fogjuk egymás kezét. De néha, ujjheggyel, megsimogatja a kézfejem. Így ad jelt, hogy tudja, itt vagyok, még vagyok számára.”
Amikor 1986. január 4-én Lola meghalt, férje az óceánba szóratta a hamvait. Elővette felesége 1948 óta írott naplóit, amelyeket Lola éppen olyan akkurátusan vezetett, mint ő a sajátját. Minden este olvasott belőle, de csak egy rövid részt, hogy minél tovább tartson. Később így tett a padlásról előkerült régi levelekkel is. Közben éjjelente különös álmokat látott: Lola beszélt hozzá, de nem a hangján, hanem szöveges, olvasható üzeneteket küldött neki. Egy évvel később nevelt fiuk is meghalt agyvérzésben. Márai egyedül maradt, látogatókat csak ritkán fogadott. 1989 elején, felesége temetésének évfordulóján írta az utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Nem sokkal később, február 21-én, nyolcvankilenc évesen főbe lőtte magát. Azt kérte, hamvait szórják Lola hamvai után az óceánba.
Még nincs hozzászólás