Homo ludens?
"A feleségem alapjában véve gyerekes. A múltkor is bejött a fürdőszobába, és elsüllyesztette a papírhajócskáimat."
Mindig is kedveltem ezt a Woody Allen-idézetet, ugyanis hibátlanul demonstrálja a férfiúi én egyik érdekes, de kétségtelenül létező aspektusát: a felnőttkori játékosságot.
Talán szociológiai tanulmányok nélkül is kijelenthetjük, hogy a férfiúi nem erősebben kötődik a játékokhoz akkor is, ha már rég maga mögött hagyta a gyerekkort: a teremfocipályák harmincas-negyvenes férfihordákkal vannak tele, a gamer-kultúra képviselői (a számítógépes játékok rajongói) többségükben férfiak, a paintballpályákon taktikai kommandósként cirkáló csapatok tagjai is az erősebb nem tagjai közül kerülnek ki, és még sorolhatnánk.
A játék, a rivalizálás, a versengés a fiúk között már kisgyermekkortól fontos dolog, és az ehhez való kötődés gyakran nem múlik el akkor sem, ha az ember már több mint egy évtizede kiváltotta a vállalkozóit, és havi rendszerességgel utalja a kisadózó vállalkozók tételes adóját.
A kérdés az, hogy a játékosság vajon egyenlő-e a gyerekességgel: infantilis, éretlen-e az a felnőtt, aki szeret játszani? René Proyer, a Zürichi Egyetem pszichológusa szerint a válasz egyértelműen nem, ugyanis szerinte minden felnőtt játékos, férfi és nő egyaránt.
Proyer szerint a játékosabb természetűek rendszerint aktívabbak, spontánabbak, kreatívabbak, és ellenállóbbak a stresszel szemben, ráadásul a játékosságnak a szexuális viselkedésben is fontos szerep jut. A játékos férfi kevésbé látszik veszélyesnek egy nő számára, egy játékos nő pedig a férfiak szemében fiatalabbnak, így termékenyebbnek tűnik.
Azt hiszem, nagyon fontos, hogy miként definiáljuk a játék fogalmát. Woody Allent valószínűleg nem a papírhajók hajtogatása tette kreatívvá, és a megszállott Pokémon Go-fanatikusokat sem látom feltétlenül aktívabbnak és szellemileg frissebbnek az átlagosnál, a komplex alternatív világokat kínáló számítógépes játékok virtuális valóságába menekülő férfiak pedig külön fejezetet alkotnak.
Abban egyetértenek a pszichológusok, hogy felnőttkorba érve sem szabad elvágni a kapcsolatot a felnőtt énünk és a bennünk élő gyermek között. Mindannyian homo ludensek, azaz játékos emberek vagyunk, ezt a neves történész, Johan Huizinga jelentette ki 1938-ban megjelent, azonos című könyvében.
Játszani felnőttként is tudni kell, és ez nem azt jelenti, hogy a gyermekkori játékainkat – lábtengózás, legózás, bújócskázás, számháború – kell újra elővenni és ugyanúgy élvezni. Az ugyanis nem fog menni, s ez nem is baj.
De nyitottnak kell maradnunk, hogy olyasmiket is tudjunk élvezni, amik nem hajtanak hasznot, pusztán arról szólnak, hogy önfeledten érezzük jól magunkat. Kocsmai társasjáték, activity egy buliban, közös táncórák a partnerünkkel, kispályás foci és így tovább – a lényeg, hogy ha néhanapján felbukkan a lelkünk mélyén lakozó gyermek, ne kergessük el. Inkább figyeljünk oda rá, és játsszunk vele egy kicsit!
Nem fogjuk megbánni.
Még nincs hozzászólás