Holtponton az életem!
Mindannyiunk életében vannak holtpontok, amikor úgy érezzük, megtorpantunk, szakadékba kerültünk, amiből nem tudunk kilábalni. Kéne valami, ami felpezsdít, ami erőt ad. De mi? Az ilyen állapot aztán sokszor egyre lejjebb és lejjebb húz, fogy az erő és a kedv is a változtatáshoz. Mi a megoldás?
Ez a fajta ’leülés’ akkor is rátörhet az emberre, ha amúgy semmilyen baj, tragédia nem történt vele. A kozmetikus Éva (36) például saját, jól menő üzletét vezette, teljes, boldog házasságban élt, két gyereket nevelt, vagyis minden a legnagyobb rendben volt. De egyre gyakrabban ébredt mégis arra, hogy nincs kedve felkelni, a gyerekeknek reggelit csinálni, nincs kedve szépítkezni, felöltözni, dolgozni menni, sőt, a nyaraláshoz sincs kedve, és nem boldog.
Csecsebecsék
– Úgy éreztem akkoriban, hogy megfeneklett az életem – meséli Éva. – Minden, amiről fiatalkoromban álmodoztam, valóra vált, és mégsem éreztem örömöt emiatt. Szégyelltem is magam, hogy milyen hálátlan vagyok, mindenem megvan, mégis csak nyafogok.
A napjaim ugyanúgy telnek, a problémáim, a nyűgeim épp ugyanazok. Már a jó dolgok sem ráztak fel, mert azok is mindig csak egyformák voltak. Valami hiányzott, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Csak édesanyámnak beszéltem erről, de ő is csak legyintett, vigyázz, kislányom, a kutya is jó dolgában vész meg.
És akkor egy nap a kozmetikában az egyik vendégem megkérdezte, szeretem-e a bizsukat, és egy nagy maroknyi, mindenféle gyöngysort borított elém. Hatalmasat dobbant a szívem. Ahogy a sok színes csecsebecsét forgattam az ujjaim között, rádöbbentem, mennyire szerettem kislánykoromban gyöngyöt fűzni.
Még aznap elmentem egy hobbiboltba, és bevásároltam kapcsokból, damilból, mindenféle gyöngyből. Azóta ezzel töltöm a szabadidőmet. Nem csak ékszereket készítek, de kisplasztikákat is gyöngyből. A barátnőim szerint el is adhatnám őket, olyan szépek. Az öröm, amit az alkotás okoz, beborította az egész életemet. Újra tudok örülni a hétköznapjaimnak is, a gyerekeimnek, a férjemnek.
Megszoktam a boldogtalanságot
– Miután tizennyolc év után elváltunk, egyedül maradtam a már szinte felnőtt fiammal – meséli Rita (41). – Mivel ő már a saját életét élte, és nem volt rám szüksége, egyre többször éreztem magányosnak magam. Az első év a válás után egyszerűen elrohant. Nem akartam senkivel találkozni, csak a sebeimet nyalogattam. Egyre inkább elmaradtak mellőlem az emberek. Egy barátnőm mégis felkarolt, és rábeszélt, menjek el hozzájuk egyik este, mert vendégeket hívtak.
Náluk ismertem meg Gergőt. Tetszettünk egymásnak, bár engem valami visszahúzott, nem volt kedvem, energiám belevágni egy új kapcsolatba. A barátnőm unszolására mégis belementem. Négy hónapig tartott a viszonyunk, aztán elhagyott.
Lejjebb kerültem, mint valaha. Szégyellem, de már kozmetikushoz és fodrászhoz sem jártam. Megcsömörlöttem az emberektől. Nem bírtam odanézni, ha szerelmes párt láttam az utcán. Azt gondoltam, az én életemben többé nincs helye ilyesminek, elég volt, jobb lesz nekem egyedül.
És ekkor, mintha a Sors is meghallotta volna, a munkahelyem is megszűnt, így onnantól csak bedolgozást tudtam vállalni otthonról. Már szinte el sem kellett hagynom a lakást. Négy évig éltem úgy, mint egy remete, és egyre jobban meggyőztem magam, hogy nekem ez így jó. Es akárhányszor felmerült, hogy emberek közé kellene mennem, ismerkednem kéne, visszahúzott valami hatalmas erőtlenség, irtózat. Ha nagy ritkán összefutottunk a régi barátnőimmel, mosolyogva bizonygattam, higgyék el, jól vagyok, megtaláltam a békémet, nem hiányzik nekem senki.
Egy nap a közértből hazamenet megszólított valaki: „Judit, hát nem ismersz meg?” Hunyorogtam rá, alig láttam ki az örökké körbe-körbe járó gondolataim mögül. Egy gimis barátom volt, a második szerelmem. El sem akartam hinni. Két teljes hétvégén át meséltük egymásnak az életünket. Ő is elvált. Ahogy hallgattam a hangját, néztem az arcát, mintha cseppről cseppre tért volna vissza belém az élet, az erő. Fél éve vagyunk együtt. Ha most visszagondolok a ’boldog’ remete időszakomra, olyan, mintha egy jeges barlangban éltem volna, sírni tudnék.
Hirtelen mennem kellett
Amikor Péter (42) és Mariann (44) úgy hat évvel ezelőtt megismerkedtek, az első beszélgetésekkor szinte megmámorosodtak a felismeréstől, hogy minden dologról pontosan ugyanazt gondolják. Mindketten megcsömörlöttek a nagyvárosi élettől, mindketten utazni akartak, világot látni, kiszabadulni a társadalom szűk keretei közül, így aztán egymásba szerettek.
Felszámoltak mindent, lakást, munkát, ami a városhoz kötötte őket, és vidékre költöztek, ahol lovardát és panziót nyitottak. Boldogan éltek, amíg…
Amíg az ötödik év vége felé Péter nem kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát a kapcsolatban. – Már nem láttam értelmet abban, amit csinálunk – mondja. – Úgy éreztem, minden hiábavaló, csak önmagunkért tesszük, a saját kényelmünk, nyugalmunk érdekében. Egyre erősebben kezdett dolgozni bennem az igény, hogy ne csak önmagamért, másokért is tegyek valamit, és ezzel egyidejűleg a transzcendencia, a hit gondolata is foglalkoztatni kezdett.
Mariann akkoriban nem értette, mi bajom, azt hitte, őt untam meg. Én is azt hittem. Elhagytam. Visszajöttem a városba, beiratkoztam a Buddhista Főiskolára, emellett pedig önkéntes munkákat vállaltam hajléktalanok körül. Egyre jobban éreztem magam. Már csak egyvalami hiányzott. Mariann. Nélküle nem volt igazi az örömöm. Fél év múlva felkerestem, és elmondtam neki mindent. Teljesen lázba jött, azt mondta, csatlakozni szeretne hozzám. Azóta újra együtt vagyunk, és boldogabban, mit valaha.
„Inkább ne változzon semmi”
Geist Klára pszichológus, a Pszichológia Klub szakértője szerint a biztonságra törekvésben, a változatlanhoz való ragaszkodásban, a belenyugvásban, a megalkuvásban és a behódolásban egyrészt nevelési tényezők, másrészt öröklött, idegrendszeri, genetikai faktorok is szerepet kapnak.
Idegrendszeri szinten az állandóság vágya, a kockázatvállalás hiánya egyfajta öröklött sajátosság. Az ilyen személyiségek a változást vagy a változtatás lehetőségét mindig több aggodalmaskodással viszik véghez, vagy nehezen kezdik. A megfelelő nevelés – ha valaki gyermekként vagy ifjúkorban sikerélményhez jut – hatékony, kompetens felnőtt személyiséget eredményez, aki nem fog rettegni a cselekvés kudarcától.
Manapság nagyon sokan vannak bizonytalan élethelyzetben (munka, párkapcsolat), emiatt rossz a közérzetük, és már annyi veszteség érte őket, hogy kizárólag azt akarják, végre ne változzon semmi. Talán maguknak sem vallják be, hogy nem érzik jól magukat, ám valamit tenniük kellene, hogy ez ne így legyen. Az erőforrások felfedezéséhez motiváció kell, a szorongás elővételezi a negatív történéseket, a kudarcot, a változtatás hiánya pedig konzerválja a boldogtalan életet.
Új csúcs Maslow piramisán
Abraham Maslow amerikai pszichológus az 1950-es években kidolgozott szükségletelmélete szerint az önmegvalósításra való törekvés általános emberi törekvés, ám csak akkor léphet működésbe, ha egyébként létünket nem fenyegeti veszély, alapvető szükségleteink (éhség, szomjúság, szexualitás) ki vannak elégítve, egészségesek vagyunk, és biztonságban érezzük magunkat.
Maslow ’piramisában’ egymásra épülnek az emberi szükségletek a legalapvetőbbektől a legmagasabb szintig, vagyis az önmegvalósításig, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy felleljük és kiéljük a bennünk rejlő lehetőségeket. Pár évvel később Maslow kibővítette a piramist, a csúcsára helyezte a transzcendenciát, vagyis a tőlünk függetlenül létezőben való hitet. Ám ha a piramist képező többi feltétel nem teljesül, nem tudunk a csúcsára jutni, és motivációnk sincs rá.
Még nincs hozzászólás