Hogyan lehet meggyógyulni?
Van, akit a síbalesete egy életre lesántít, mások egy horrorisztikus autóbaleset után kezdenek el extrém sportot űzni. Egy országosan elismert gyógytornászt és egy súlyos autóbalesetet szenvedett élsportolót kérdeztünk: mitől függ az, hogy valaki egy súlyos sérülés vagy mozgásszervi betegség után talpra áll, vagy úgy marad?
Mogyorósi Katalin évtizedek óta a Sportkórház gyógytornásza: ha valaki, hát ő látott már embereket felkelni vagy éppen kerekesszékben maradni. Ő maga épp egy lábtörés utáni rehabilitációval küzd, és óriási alázattal viseli, hogy neki is megmondják: mikor mennyire terhelheti a lábát, magyarul, hogy mikor állhat végre újra rá.
Ő azt vallja: a gyógyulás szinte mindig fejben dől el. „A kezelések alatt világosan látszik, ki az, aki komolyan gondolja, hogy meg akar gyógyulni, és ki az, aki csak a szavakat mondja ki. Mikor egy beteg csak kívülről várja a segítséget, az nekünk is hatalmas, és sok esetben eredménytelen küzdelem.”
De ugyanennek az ellenkezőjével is gyakran találkozik: sokszor látott már olyan röntgenfelvételt, amiről azt gondolta, hogy erősítésre szoruló betege majd kerekesszékben gurul be az első gyógytornára, erre kiderült, hogy már sűrűn fellépéseket vállaló ismert táncosnőről, vagy egy hetven év feletti néniről van szó, aki nemcsak magát látja el, de még a kiskertjét is műveli.
Kati szerint annak, hogy ki hogyan viseli a saját állapotát, vajmi kevés köze van a fájdalomküszöbhöz, ez ugyanis akár egy napon belül is változik. Ha fáradtak, idegesek vagy szomorúak vagyunk, sokkal nehezebben viseljük a megpróbáltatásokat, és súlyosabbnak érezzük a fájdalmainkat. Különösen igaz ez akkor, ha még fel sem tudunk készülni rájuk, mert nem tudjuk, mi vár ránk.
„A fájdalomküszöböt meg is lehet emelni azzal, hogy elmeséljük, melyik fájdalom mikor következik, és meddig fog tartani. Ha a páciensem megérti az okát, és tudja, hogyan és mennyi idő alatt győzheti le, az már fél siker – rögtön nem látszik végtelen és értelmetlen megpróbáltatásnak. És a kezelés sem tűnik annak a kínzásnak, aminek esetleg kívülről hathat.”
A gyógytornász dolga Kati meggyőződése szerint az, hogy megoldást kínáljon a problémákra – éppen ezért kell hozzá a beteg elszántsága is. Ő meg tudja mutatni, hogy melyik sérült izmot vagy ízületet milyen terület erősítésével lehet tehermentesíteni, de tornázni nem tud senki helyett.
Nyilván nem létezik olyan ember, aki azt állítaná, hogy inkább úgy maradna, ahogy a kezelőorvosához vagy a gyógytornászához került, olyanok viszont sokan vannak, akik főként kívülről várják a segítséget. Aki a sérülése vagy betegsége előtt is azonnal ágynak esett egy influenzától, és rögtön gyógyszerhez nyúlt, ha megfájdult a feje, az masszívabb betegségtudattal él, amit emiatt nehezebb is leépíteni.
Különösen azok esetében, akik szeretik sajnáltatni magukat, és nem zavarja őket a kiszolgáltatott szerep: miért is akarna meggyógyulni valaki, ha így őrá figyel, és körülötte ugrál mindenki? De ezzel a problémával már nem az ortopédorvos vagy a gyógytornász küzd esetenként, hanem a pszichológus. A betegség mögé menekülésen – történjen az bármilyen okból – nem segítenek az óriáslabdával végzett gyakorlatok.
Van olyan, hogy nincsen vége
A fenti sorok olvasása közben nyilván sokan felszisszentek, mert túl leegyszerűsítőnek vagy kioktatónak találhatták a tételmondatokat. Ám a Tamással folytatott beszélgetésem csak megerősített: azoknak van igazuk, akik állítják, testi egészségünket sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a lelkiállapotunk, mint hinnénk.
Tamás dzsúdóedzéseket tart gyerekeknek, de a mozdulatokat főleg a tanítványai mutatják be, mert vannak olyan napok, amikor felkelni sem tud. Az olimpiára készült, amikor frontálisan karambolozott egy másik autóval. Mindkét lába roncsolódott, a kocsiból a tűzoltóknak kellett kivágniuk őt, de még a sokk alatt is működtek az élsportolóként szerzett reflexek: a mentőket ő hívta a helyszínre. Hónapokat töltött kórházban, majd amikor kiengedték a tanítványai versenyére, saját szavai szerint a kezén vonszolta oda magát.
Ő Kati gondolatmeneténél sokkal tovább megy: úgy gondolja, az embereknek nemhogy a gyógyulása, de sokszor a sérülése is lelki okokra vezethető vissza. A dolog, persze, nem ilyen egyszerű, de rámutat, mitől lehet ilyen bonyolult egy gyógyulási folyamat.
Tamásnak például nem is ez a valódi neve: azért választottunk neki álnevet, mert attól tart, ha kiderül, hogy edzéseket tart, a hatóságok úgy gondolják majd, teljesen felépült. Pedig erről szó sincs: a mozgásán is látszik, hogy nem tudja rendesen használni a lábát, s vannak olyan napok, amikor járni, sőt, felkelni sem tud, és állandó fájdalommal él együtt. Attól még, hogy másoknak segít, ő maga is segítségre szorul. Ráadásul a balesettel majdnem egyidőben születtek ikerbabái.
A kórházban töltött hónapok alatt volt ideje okokat és magyarázatokat keresni: innen fakad a meggyőződése, hogy az ember testi állapotának kezelését a lélek rendbetételével kell kezdeni. Ez pedig sokszor sokkal nagyobb és nehezebb feladat, mint megvárni, hogy egy csont összeforrjon.
Még nincs hozzászólás