Híres festménylopások
Különös területe a rendőrségi nyomozati munkának a lopott műtárgyak elkövetőinek felderítése, és szerencsés esetben az eltűnt művek előkerítése. A lopások többsége kisstílű, a tolvaj viszi a lakásból, a templomból, amit ér, és fillérekért passzolja tovább az orgazdának. A tulajdonos érzelmi vesztesége, egy templomi közösségi megfosztása megszokott jelképeitől fájóbb, mint a pénzben kifejezhető kár.
Csak a filmekben intelligensek és szórakoztatóak a műtárgytolvajok, az elegancia és a kedélyes svindler még a nemzetközi médiaérdeklődést keltő rablásokra se jellemző. Általában a fantázia szüleménye a titokzatos festményimádó műgyűjtő is, aki olthatatlan vágyat érezve egy remekmű iránt, felbéreli a tolvajokat, hogy azután egyedül ő gyönyörködhessen a képben.
A legértékesebb, legismertebb művek ellopása mögött, Dick Ellisnek, a Scotland Yard ma már nyugalmazott, műtárgyakra szakosodott nyomozójának véleménye szerint általában vagy a tudatlanság, vagy a remekmű zálogként, biztosítékként való értéke áll. Avagy a „megtalálói” jutalom, amit a tolvajok a biztosítótársaságokon igyekeznek bevasalni.
A tudatlanság itt azt jelenti, hogy a tolvaj a lopás után ott áll egy, a műkereskedők, művészetkedvelők által jól ismert darabbal, s a lapokban olvasott aukciós ár vagy a múzeumok által közölt eszmei érték töredékéért is alig tudja elpasszolni a zsákmányt, hiszen óriási a lebukás veszélye.
Zálogként az alvilág erősebb bandái fogadnak el műtárgyakat egy-egy nagyobb, nemzetközi bűnügyben, mert tudják, hogy végső esetben a múzeum, a biztosító vagy a magángyűjtő visszavásárolhatja a művet, így ők a pénzüknél lesznek.
S hogy miért állítottuk az elején, hogy különös rendőri munka az illegális műkereskedelem elleni harc? Mert a legegyszerűbb eseteket kivéve egy olyan világban való jártasságot igényel, ami a hétköznapi rendőri munkához nem áll közel. Művészettörténeti, restaurátori tudásra kell szert tenni, otthonosan kell mozogni a galériák és árverezőházak tehetős vevői között, miközben ismerni kell a piti tolvaj és a nagystílű gengszter gondolkodásmódját és módszereit is.
Mivel a művészet nem ismer határokat, a műkereskedelem nemzetközi szinten zajlik, így az idegen nyelvek ismerete is alapvető, s egy jó nyomozónak meg kell találnia a hangot a tekintélyes aukciósházak és a nagy múzeumok, a British Museum vagy a Louvre kurátoraival is. Éppen az imént említett Dick Ellis mondta e sorok írójának:
„Én vagyok a fekete bárány a családban. Hiába lett tekintélyem a művészetek világában, hiába, hogy sikereim közé tartozik a Munch-remekműnek, A sikolynak az oslói múzeumból való elrablás utáni visszaszerzése, többgenerációs orvos dinasztiánkban – és a lányom is doktor már – én csak egy zsaru vagyok.”
Még nincs hozzászólás