Hetvenes évek: iskolaköpeny, úttörőnyakkendő, alföldi papucs

2018. október 2. | Írta: Szabó Bea

A hetvenes évek szűk levegőjét én magam, ha tágasnak nem is, de pont jónak éltem meg. Gyerek voltam ugyanis. Általános iskolás, aki minden szeptember elején meg talán év végén is részt vett saját őrsével (alsóban kisdobos, felsőben úttörő) a papírgyűjtési akciókban, aki rengeteg könyvet olvasott, takarékbélyeget gyűjtött, iskolatejet ivott műanyag pohárból, és kakaót hörpölt a leharapott csücskű műanyag zacskóból a sós kifli mellé.

Nyaranta annyit járt táborba, amennyit csak akart, persze leginkább vidéken szeretett lenni a nagyiknál. Velük, mellettük lehetett szabad, az ő főztjük, harangszókor az asztalon gőzölgő húslevesük határozta meg az alfát és ómegát.

Gurultunk ezekkel a kocsikkal országszerte, most is látom, ahogy az út szélén állunk, apám a felhajtott motorháztető felett csóválja a fejét, és bütyköli a motort valami csavarhúzóval.

És jól emlékszem arra is, mennyire örültünk, amikor anya munkahelyének köszönhetően családilag lejutottunk a Balatonra, ahol Füreden modern apartmanban lakhattunk.

Külföldre együtt ebben az időben még nem mentünk, részben azért, mert a szocialista reláción kívül esett országokba csak háromévente lehetett utazni konkrét valutaellátmánnyal, és részben azért, mert nem volt rá pénzünk. De nekem pont jó volt a világ úgy is. Gyerek voltam.

Mi akkortájt építkeztünk, szinte állandóan. Ha apám éppen nem a mi házunkat építette, akkor  hétvégenként mindig dolgozott valahol, megállás nélkül. Alig láttam.

A családi házunk másfél szobás volt, apró főzőfülkével, fával, szénnel fűthető hengeres vízmelegítővel. Eleinte olajkályhánk volt (gyűlöltem a szagát, még jobban utáltam, amikor télvíz idején szánkóval mentünk a közeli benzinkúthoz gázolajért, ami valahogy mindig kiloccsant a cipőmre, a kezemre), azt nekem nem volt szabad begyújtani.

Később persze átálltunk az ennél jóval korszerűbb központi fűtésre, a kazánház a pincébe került, a szobám pedig kibővült egy hálófülkével. Tulajdonképpen roppant boldog voltam, a szobám nagy mintás tapétáját is én választottam, sőt, segítettem elhelyezni a falon.

Mit tudtam még arról, hogy nagybátyám loboncos haját nehezen tolerálják az iskolában, sőt, az utcán a rendőrök

]Nekem egyértelmű volt, hogy egy gombóc fagyi egy forintba került, hogy a Coca-Cola fényévnyi távolságra van (helyette a fagiforízű gépi kóla és a gépi narancs, azaz a barna kóla és a szőke kóla játszott), zsebpénzt ugyan nem kaptam, de ha kértem, mindig jutott néhány forint erre-arra. 

Gyakran jártam színházba, moziba ritkábban, akkor pedig többnyire a sulival, november 7-én a NOSZF aktuális évfordulóján, vagy hős felszabadítónk tiszteletére, április 4-én a Budafok mozit szotyoláztuk agyon egy megkopott kópiájú, unalmas szovjet filmért cserébe.

Nem mondom, hogy ezt annyira szerettem, mint ahogy azt sem, hogy május elsején tornagyakorlatokat mutattunk be a Felvonulási téren. Meg voltam róla győződve, hogy én mindent ellenkezőleg csinálok, mint a többiek, és hát egy picit tartottam attól, hogy majd kivesznek az arra érdemesek közül. (Nem volt olyan szerencsém, maradtam.)

Volt saját Csepel kerékpárom, és klassz koffer lemezjátszóm. Apám az akkori Jugoszláviából hozta az ABBA és a BoneyM bakelitlemezeit, de sok minden volt elérhető itthon is, főként a magyar együttesek korongjai.

Nagy becsben tartottam valamennyit.

Mozaik újságot olvastam, valamint a Kisdobost, a Pajtást, kamaszként pedig az elengedhetetlen Ifjúsági Magazint.

Viszont volt helyette Szabó család a rádióban, emlékszem a fokhagymaillatú estékre, pirítóst ettünk, jó kis citromos teát szürcsöltünk mellé, és hallgattuk a konyhában a „rólunk elnevezett” család legújabb történetét Icuka doktornő, Zoltán újságíró napi kalandjait.

Amikor kitaláltam, hogy újságíró akarok majd lenni, talán egy karácsonyra kaptam egy hordozható zöld, narancssárga gombos BRG kazettás magnót.

Nem sokkal később a Retek utcai piac nem hivatalos lengyel részlegén fillérekért megvettük a hozzá illő, bedugható mikrofont. Leírhatatlan boldogság, akárcsak az első, roppant modern kvarcóránál, amit az összespórolt pénzemből vettem meg ugyanott.

Farmerem csak kínai volt, nagy zsebes, az is mindig kiszakadt, fiús lány lévén ez normálisnak számított. (Igazi farmerem jóval később lett, úgy a 80-as évek közepén.) A cipőimre nem emlékszem, de egyre mégiscsak.

Arra az alföldi bakancsra, amely kedvéért egyszer egy egész álló napot meneteltem az Ifjú Gárda rendezvényén, azt ígérték ugyanis, hogy a gyakorlatok után megkapjuk a bakancsot. Nem így lett, nem adták, nem mentem többé közéjük.

Az ugyancsak fontos rekvizitumnak számító alföldi papucsra nyolcadikosként tettem szert – az Astoria környékén árulták, úgy kellett kifogni, hogy legyen megfelelő méret. Ebben mentem később táborba, és a kantáros farmeremben (talán az is kínai volt), amíg le nem szakadt rólam egy nyáron keresztül.

Jártam angol különórára a Fővárosi Művelődési Házba, hetente egyszer. Sportolni egyszer akartam egyesületi szinten, de nem vettek fel a TF-re a dzsúdós fiúk közé – egyetlen lányként.

Nekem így teltek a boldog hetvenes évek.

Címkék: retro, hetvenes évek, filmek, árak, zenék, üttörő élet, kisdobos élet, pajtás magazin, kisdobos újság, ifjú gárda, alföldi papucs, alföldi bakancs