Házasság mongol módra
A lámakolostorra emlékeztető ulánbátori házasságkötő palotában mostanság elég nagy a forgalom. Úgy mondják, az összes mongol esküvő 40 százalékát itt bonyolítják le. Nem az épület régóta adott szépsége, inkább a kedvező időjárás ad okot arra, hogy a jelenlegi időszakban megannyi fiatalnak bekössék a fejét.
A korszerű komplexum olyannyira népszerű, hogy sokan a messzi sztyeppékről is ideutaznak, ásót, kapát… hátrahagynak, hogy méltóan modern körülmények közepette mondhassák ki a boldogító igent. Olyan távoli környékről is, ahol azelőtt a ’házasság mongol módra’ korántsem a mai szertartást jelentette.
Ahol a (többnyire az apa által) kiválasztott arát még egyszerűen elrabolták. A kevésbé temperamentumos önjelölt vőlegényeknek pedig szívesen állt besegítő rendelkezésére a baráti betyársereg. Miután a lovasportya sikeresen lezajlott, az aktusra csak az tett pontot, amikor utólag kialkudták a jövendőbeli ara árát.
Amikor aztán a vőlegény ajándékokkal (ékszerekkel, állatokkal) ’fölszerelkezve’ ellátogatott a menyasszony szüleihez, leendő anyósa új ruhába öltöztette, majdani apósa pedig a boldogsággal kecsegtető nyíllal vértezte föl.
Valaha még az is az ünnepi ceremónia kötelező része volt, hogy mielőtt a fiatalok végérvényesen a saját jurtájukba költöztek, búcsúzóul mindketten háromszor körüllovagolták a szülők otthonát.
Manapság már más a módi. Igaz, a divat és az ízlés is folyvást változik. A divatbemutatók modelljeit is úgy válogatják, hogy ne tükrözzék a lovas nemzet jellegzetes jegyeit. Ma már lehetnek libanyakúak és hosszú lábúak, amit korábban az európaiak torz szépségideáljaként megmosolyogtak.
Errefelé egy nő akkor számított igazán szépnek, ha rövid volt mind a nyaka, mind a lába. De hiába, más idők járnak, szűkül a világ. Ha a futószalagon érkező ifjú párokat nézzük, manapság csak az arcvonásaikon látszik, hogy Dzsingisz kán leszármazottai poroszkálnak itt életük új szakaszába.
Egymás kiválasztása után Csimeg és Enhbaatar (nevük szerint Ékszer és Hős Dalia) is épp ezt a szerencsés időszakot választotta. A lány, mint szinte valamennyien, mongol népviseletben, az ezúttal fehér deelben vagy dögölben pompázik.
A térd alá érő hagyományos közép-ázsiai elegáns köntös készülhet gyapjúból, vászonból, selyemből vagy brokátból. Vidéken pásztor férfiak is hordják, ám az esküvőn mégis átsüt a korszellem: a vőlegény feszes és fényes öltönyben feszít. A menyasszony koromfekete haján aranypánt, rajta hosszú gyöngyfüzér csilingel.
Ha a kellékek közül bármi hiányozna, akár a szerencsét és gyermekáldást jelképező műanyag baba, a pompás házasságkötő palotában ma már jó előre minden megrendelhető. A ceremónia után az ifjú pár elkezdheti törni a fejét leendő csemetéjének ’keresztnevén’.
Egykoron bezzeg ha egy családot számos sorscsapás ért, netán kislányaik meghaltak, a Gonosz Szellem megtévesztésére fiúnevet adtak leendő lányuknak. Sőt, olyan ijesztő titulust, mint Nemember vagy Dühödt Kutya, hogy a rájuk leselkedő Megsemmisítő Erőt visszariasszák esetleges ármánykodásától.
Titkon persze ugyanúgy körülrajongták, mintha éppen Narancecegnek (Napraforgónak) vagy Szolongónak (Szivárványnak) hívnák a dédelgetett kisdedet.
Mostani választottjaink is hamar nekifeküdtek, hogy a família vadonatúj (ma már lakótelepi) otthonát benépesítsék. Minthogy a családnév errefelé nem dívik, ha születendő kislányukat Enhbataarín Altancsimegnek hívják majd, ez annyit tesz, mint a Békés Hős leánya Aranyékszer.
A szülők pedig (hiszen a mongol nők is mind gyakrabban vállalnak munkát, persze a háztartás fönntartásán felül!) minden erejükkel arra törekednek, hogy Aranyékszernek arany életet biztosítsanak. Nem is olyan könnyű feladat ez, a mostoha körülmények közepette.
Emellett már csak tulajdon jó szerencséjükről kell gondoskodniuk, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak.
Még nincs hozzászólás