Három az egyben
A saját határok feszegetése a sportban a legkézzelfoghatóbb, nem véletlenül volt ez a terület a főszereplője a témát feldolgozó műsorunknak is. A Magazin is felkeresett egy élsportolót, akinek teljesítménye a kívülállók számára elképzelhetetlen. Lubics Szilvia szeptember végén újra megnyerte az Athén és Spárta közötti 245,3 km-es távon zajló legendás ultrafutó versenyt. A táv még autóban utazva is megterhelő!
Az ultrafutó Lubics Szilvia nemcsak a körülötte intenzíven zajló életben „triplázik” – család, hivatás, sport – de idén a Spartathlonon is harmadszor győzött. Egy hónap távlatából is szinte kötelező a „Hogy érzi magát?” kérdéssel kezdeni a beszélgetést: „Szerencsére fizikai sérülésem nem volt a görögországi versenyen, ez általában el szokott kerülni. Sokkal inkább mentálisan fáradtam el, mert futás közben végig fókuszálni kellett a célra. Azóta igyekeztem utolérni magam az élet többi területén, mert a felkészülési időszakban sok minden tolódik. Most három olyan hetet tudok magam mögött, amikor nem volt konkrét edzéstervem – a nyújtásokkal vissza is nyertem a Spartathlon előtti fizikai állapotomat.”
Hogy lehet 24 órán át futni?
2003-ban – ahogy ő fogalmaz – teljesen a nulláról indulva, amatőrként került be a futók, később pedig a maratoni táv fölé is merészkedő ultrafutók közé. Kétszeres maratonistaként én magam is ismerem a hosszú futások lélektanát, így gyorsan tisztázzuk, hogy az általa leginkább utált „Mire gondol futás közben?” kérdéskört nem szándékozzuk elemezni.
Helyette inkább arról mesél, hogyan jutott el idáig: „Anélkül kezdtem el futni, hogy bármit is tudtam volna róla, alig két hónapos felkészülés után félmaratont, a következő év tavaszán pedig már a maratoni távot is teljesítettem. Innentől viszont apránként emeltem a szinteket. Régen, mikor hallottam a 24 órás versenyekről, fel sem tudtam fogni, hogy ilyen létezik, és azt hittem, a futók közben alszanak is. Az ember nem képes elképzelni, amíg nem próbálta, hogy tényleg lehet megállás nélkül futni 24 órát. Ezeknek a gondolati korlátoknak fejben kell ledőlniük. Most már hiszem, hogy nagyjából annyit lehet lefutni, amennyiért az ember odamegy. Ha a szándék megvan, akkor már szinte mindegy, hogy 250, vagy 300 kilométeres a táv” – mondja meggyőzően: igaz, az utolsó mondatával azért egyszerű, földi halandóként vitába szállnék.
A futók sós szeretete
„A Spartathlonnak elmondhatatlan a hangulata. A táv során végig tudják a nézők, hogy mit csinálunk. Nem is feltétlenül a célba érés a legfelemelőbb, sokszor az többet jelent, ha elmegy mellettem egy autó, amiből kiszólnak, a nevemen szólítanak, és szurkolnak. Idén például volt egy görög férfi, aki az út mellett szurkolt, és amikor látta rajtam a magyar címert, gyorsan előkapta a kis tábláját, amire rá volt írva, hogy »Udvozoljuk! Sok sikert!«” – mondja az idő hiányában olykor a munkahelyére is futva bejáró Szilvia. S ha közben felismerik az utcán vagy gratulálnak neki a mellette elhúzó autó utasai? Zavarba jön.
„Nagykanizsán, ahol lakom, sokan megszólítanak, sokszor fel se fogom, honnan tudják, hogy ki vagyok.”
Jászapátiban nőtt fel, Pécsett végezte el az orvosi egyetemet, majd a Nagykanizsa mellett található Hahóton kezdett el fogorvosként dolgozni. A Spartathlont háromszor: 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben nyerte meg, Bogár János mellett ő tudott még a magyarok közül győzni az ultrafutás legendás versenyén. Idei győztes ideje (26 óra 53 perc 40 másodperc) új női rekord a verseny 1983 óta íródó történetében, a befutónál csupán nyolc férfi előzte meg. Szilvia éves versenynaptárában biztos pont a szeptember végi Spartathlon, de jövőre a 24 órás világbajnokság, a távolabbi jövőben pedig a Western States névre hallgató 100 mérföldes - neki még újdonságnak számító - amerikai terepfutó verseny is szerepel a tervei között.
Szűkebb hazájában, Zala megyében, persze, hogy ismerik. Neve a futók között talán még inkább közismert, így csak neki okozott meglepetést ahogy legutóbb a sporttársai fogadták egy októberi maratoni versenyen, ahol csak szurkolóként jelent meg: „Annyi szeretetet kaptam, hogy húúú! A futók sorban jöttek ki menet közben, hogy megöleljenek, gratuláljanak. A verseny végére csupa só voltam a sok izzadságtól.”
Azt mondja, még mindig furcsa, hogy élsportolóként ismerik el, holott húszéves koráig alig mozgott valamit. Most meg hetente kapja az edzőjétől, Lőrincz Olivértől az aktuális, az előző hét eseményeit is figyelembe vevő edzéstervet.
A futás eleinte hobbinak indult, mostanra azonban komollyá vált. Igaz, megélni nem lehet belőle, viszont a támogatóknak köszönhetően nullszaldósra jön ki, így nem vesz ki pénzt a családi kasszából.
Anya–fogorvos–élsportoló
Saját bevallása szerint a hármas szerepkör ellátása mellett napi 7 órát alszik, de így is kérdés, hogy a sok feladat mellett mikor jut ideje saját magára.
„Csak a futás van erre, mert eléggé elfoglalt vagyok. Csupán a három fiam való törődés is kitenne egy teljes napot. Hiába nagyobbak már a gyerekek, sokat kell velük foglalkozni, minden nap főzök ötünkre, mellette pedig a rendelőben is dolgozom. De ezeket mind szeretem csinálni. Tanulok még angolul is mostanában, talán ez is a magamra fordított időhöz sorolható. Fogorvosként saját körzetem van, így egy fix rendelési időhöz alkalmazkodnom kell, a futást többnyire ehhez szoktam igazítani. Járok még erősíteni, nyújtani és jógára, de még ezer más dologra is mennék, ha a nap nem csak 24 órából állna…”
Három fia, a tizenöt éves Olivér, a tizenhárom esztendős Botond és a kilencéves Kolos is keresi még a saját útját: náluk a kosárlabda, a karate és az úszás is volt már programban, de a futás ízére még nem éreztek rá. Imádja a közös sétákat, túrázásokat a gyerekekkel, ahova a család életét egyensúlyban tartó kutyák is gyakran elkísérik őket. Férje, György is fut.
„Nagyjából együtt kezdtünk el futni, 2003-ban. Ő több mindent csinál mellette, bringázik és kondizik is, neki a futás inkább az egészségmegőrzésről szól. Volt egy év, amikor ő is teljesített ultramaratoni távokat, akkor a Balatont is vele futottam körbe.”
A három gyermek nevelésében, a versenyekre való utazások megszervezésében folyamatos segítséget nyújtó társ idén például újra teljesítette a maratoni távot. Mielőtt Szilviát a közös, romantikus esti futásokról kérdezném, gyorsan ki is ábrándít: „Nem tudnánk közösen edzeni, mert más az edzéstempónk. Ez nem alkalmas terep a napi dolgok megbeszélésére” – mondja, majd kínos hallgatásomat érzékelve, mosolyogva teszi hozzá: „Én vagyok a gyorsabb…”
Még nincs hozzászólás