Három az egyben
Azt hiszem, életemben egyetlen alkalommal történt meg, hogy egy nem homo sapiens, egy másik faj tagja (latin nevén Canis lupus familiaris) a barátom lett. Ez a kutya a bernáthegyik fajtájába tartozott, a lexikonok szerint „a háta egészen a lágyékáig vízszintes, majd onnan enyhén lejteni kezd a far felé. A marja hangsúlyos”.
Nos, abban a tizenhárom évben, amíg a családunk része volt, ezt a vízszintességet nem figyeltem meg, bennem elsősorban busa feje, hűséges szemei ragadtak meg, és az, hogy mindig komoly mennyiségű nyál lógott a szájából, amit boldogan dörgölt az ember combjába.
Ez a csodás kutya a családi legendárium kitörölhetetlen része. Apám a mai napig meséli, hogyan menekült be – majdnem harminc éve – Bobi elől a szerelő a vízóraaknába. Tucatnyi ilyen sztorink van csirkékkel, macskákkal, járókelőkkel – egy krónikás könyvet meg lehetne tölteni velük.
Egy olyan kutyát tessék elképzelni, amin minden hatalmas, a kutyák színes és változatos világában a bernáthegyi ugyanis a super size kategóriát képviseli. A tizenéves gyerek számára irdatlanul nagynak tűnik egy ilyen jószág, és ahogy az emlékek között kutatok, egy mitikus, jóságos, szőrös, nálam jóval nagyobb lény képe villan be, ami nyilván lehetetlen, de az emlékezet már csak ilyen.
Nagyjából kilencéves lehettem, mikor ez az akkor még tenyérben elférő szőrgolyó hozzánk került, így nyugodtam mondhatom, hogy együtt nőttünk fel, és majdnem diplomaosztásig egy háztartásban éltünk. Amikor a szerkesztő levelében elolvastam ezt a témát, rögtön a bernáthegyink jutott eszembe, bár a kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni.
Ami a képzeletbeli sorrendeknél sokkal érdekesebb, az a kutya–ember kapcsolat hihetetlen sokszínűsége, ami már jó néhány évtizede, nagyjából Konrad Lorenz 1950-ben megjelent Ember és kutya című munkája óta foglalkoztatja a szociológusokat, antropológusokat és pszichológusokat. Ezek az úgynevezett „szociális kommunikatív interakciók” és „szinkronizált közös akciók” messze túlmutatnak a „kaját adok Cézárnak, ő pedig csóválja a farkát” szinten.
Mindenki hallott már vakvezető kutyákról, és talán arról is, hogy az ebek segítségével komoly fejlődést lehet elérni depressziós, autista vagy időskori demenciában szenvedő pácienseknél. Igen, ott, ahol minden egyéb gyógymód, kezelés, terápia haszontalan, a megoldás egy barátságos kutya, egy jó erkölcsű macska vagy akár egy ló.
A bernáthegyink elméletileg nem volt hivatásos terapeuta, de azt hiszem, a szimpla jelenlétével emelte a családunk jókedvét, vagy ahogy a szociológusok fogalmaznak: komfortérzetét. Perdöntő bizonyítékom nincs arról, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de hogy piszok jó társaság, az biztos.
Még nincs hozzászólás