Hakuna matata, Zanzibáron szép az élet
Soha nem jártam még Afrikában, a tengert is csak egyszer láttam, repülővel sem utaztam sokat, védőoltásokat sem kaptam trópusi betegségek megelőzéséért. Ez mind megváltozott, amikor nászútra Zanzibárra mentünk a feleségemmel. Nem tudtam, mire számítsak, a képeken minden gyönyörű volt, pontosan olyan, amilyennek egy trópusi szigetet képzeltünk. És a valóság nem okozott csalódást.
Téli esküvőnk volt, télen mentünk nászútra is. Február legvégén indultunk, amikor itthon még javában mínusz fokok tomboltak. Már hetekkel az indulás előtt nézegettük a időjárást, és alig vártuk a 30 fokot és napsütést.
A repülőút soha véget nem érőnek tűnt, de jelentéktelen 15 órával azután, hogy elhagytuk Budapestet, megérkeztünk Afrika keleti partján fekvő Zanzibárra, és már a Stone Town-i repülőtér aszfaltján csikorogtak a repülőnk kerekei.
A repülőtérről taxival jutottunk el a másfél órányi távolságra fekvő falunkba, egy kedves, mosolygós sofőrrel. Pálmafák mellett hajtottunk végig az úton, mindenhol rengeteg embert láttunk, akik beszélgettek, nevetgéltek vagy fociztak.
Szállásunk nem a helyi turistaparadicsom közepén helyezkedett el, hanem attól délre egy kis faluban, Jambianiban. Amint kiszálltunk a taxiból, az óceánra láttunk, amely azon a délutáni órán hangosan mosta a partot. Korán elaludtunk, és nem is nagyon ébredtünk volna fel sokáig, ha egy hatalmas mennydörgés nem ver fel minket álmunkból az éjszaka közepén.
Ekkora dörgést még soha nem hallottunk ezelőtt. Azt tudtuk, hogy március közepén kezdődik a ’tél’ Zanzibáron, ami annyit tesz, hogy ’csak’ 25-26 fok lesz, és nagyjából megállás nélkül esik az eső. Ez az első vihar jelzi, hogy nagyjából két hét múlva indul a téli szezon. Nekünk azonban szerencsénk volt, kaptunk ízelítőt abból, milyen a téli idő, de a nyaralásunk hátralévő részében csak tomboló nyarat kaptunk.
Minden oké!
A trópusi szigeten már kora reggeltől ereje van a napnak, és ez sokszorozódik, ahogy az Indiai-óceán hófehér homokjában sétálunk, a parton csak úgy futnak el a kis rákok, a távolban pedig feltűnnek a kiteszörfösök. Aszály idején a parton rengeteg gyerek focizik, a férfiak kicsi halászhajókat füstölnek (égetéssel, füstöléssel teszik ellenállóbbá), az asszonyok sálakat árulnak, a maszáj árusok pedig megpróbálják a portékáikat eladni a parton sétáló turistáknak.
Bármerre jársz is, mindenhol hangosan köszönnek, hogy ’jambo’, ami a ’szia’ megfelelője, vagy pedig azt hallod, hogy ’hakuna matata’, ami pedig azt jelenti, minden oké. De a falvakban is az utcákon vannak az emberek, ami annyira nem meglepő, hiszen európai szemmel egy eléggé fejlődésre szoruló környezetben töltik mindennapjaikat.
A házak általában tető nélkül állnak, vagy csak valami kis pala fedi őket, az ablakokat nagyon ritkán üvegezik be, az áram rendszeresen ’elmegy’.
Televíziót összesen egyszer láttunk, akkor is egy közösségi térben ülték körbe hosszú szakállas idősebb emberek, akik egy másik hosszú szakállas, idős embert néztek benne. A tévé ettől függetlenül fontos számukra, hiszen imádják a focit, mindenhol a leghíresebb focisták mezeibe öltözött srácok szaladgálnak, ennyi Ronaldót vagy Messit sehol nem látni.
Zanzibár szigete nem túl nagy, egy nap alatt kényelmesen körbe lehet autózni az egészet, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne mit csinálni, sőt!
Messze földön híresek a zanzibári fűszerek, az odautazók szervezett túrákon meg is tudják csodálni az ültetvényeket. A fekete bors, a szegfűszeg, a kardamom, a fahéj, a vanília, a szerecsendió, a citromfű és a gyömbér mind jellemzőek a szigeten.
Nagy élmény végigsétálni egy fűszertúra útvonalon, fejmagasságban az érdekesebbnél érdekesebb növények nőnek, a földön pedig mindenféle tízezerlábúak szaladgálnak. A szórakoztatás része, hogy a helyiek egy kis kötéllel felszaladnak a pálmák tetejére, és friss kókuszt dobálnak le turistáknak.
Vöröskolobuszok, kaméleonok, korallok, delfinek
Zanzibár legnagyobb őserdeje a Jozani-erdő, melynek jelentős része a sós vizet jól tűrő mangrove-erdőből és a tíz méter fölé is magasodó mahagónifából áll. A fákon az őshonos zanzibári vöröskolobuszok (apró méretű majmok) élnek, nem zavarják őket az emberek, sokszor a Jozani-erdő kijáratánál alszanak, pár méterre a látogatók kíváncsi kameráitól.
Ha szerencsénk van, láthatunk pici antilopokat vagy épp kaméleont is. Veszélyes állatok sem a szárazföldön, sem az óceánban nem jellemzőek. A helybeliek hamar megnyugtatnak, hogy cápák nincsenek, és az ott töltött két hetünk alatt még egy medúza sem csípett meg egyikünket sem.
Viszont, mivel egy kis szigetről van szó, a helyiek együtt élnek az óceánnal. Halászni fából faragott csónakokkal járnak, amelyek olyanok, mint egy vitorlás kenu, két oldalán egy-egy kiegyenlítővel. Ugyanezekkel a hajókkal visznek be turistákat is a vízre, így nagyon közel érezheti magát vele az ember a természethez.
Nem hagyható ki a korallzátonyok megtekintése, ahol könnyűbúvárkodni is lehet. Itt életemben először tettem én is – elképesztően szép volt, és csodás érzés, ahogy csak hagytuk, hogy vigyen az áramlat a korallok között. A búvárkodás végén idegenvezetőnk a hajóról a kezünkbe adott egy-egy minibanánt. Ahogy víz alá tettük, legalább száz kisebb hal jött, hogy kiegye a kezünkből, és alig húsz másodperc után már csak a héja maradt meg.
A halak mellett testközelből lehet delfinekkel is találkozni Zanzibár mellett. A helyi hajósok már pontosan ismerik a delfinek útvonalait, így pár perc alatt meg is találtuk őket valahol az óceánban. Az állatok hozzászoktak a kíváncsiskodókhoz, így meg lehet őket simogatni a vízben, sőt egy-egy delfinugrást is előadtak útjuk közben.
Egy ilyen túra fáradalmait jó kipihenni mondjuk Zanzibár egyik ’hírességében’ a Rock Restaurantban, azaz a Szikla Étteremben. Ennek különlegessége, hogy egy olyan sziklára építették, amelyet dagálykor csak hajóval lehet megközelíteni, míg apálykor kényelmesen lehet ki-be sétálni a vendéglőbe a parton.
Rabszolgapiac, Frdeddie Mercury szülőhelye
A szigetnek nemcsak az élővilága, hanem a történelme is izgalmas. Zanzibár magában nem önálló állam, hanem 1964 óta Tanganyikával ’összeolvadva’ Tanzánia része. Zanzibár területe akkora, mint Vas megye, és picivel több mint egymillió ember él a területen. Székhelye Zanzibar City, amely Ng’amboból és Stone Townból áll.
Mi főleg a régi városrészben, Stone Townban töltöttük az időnket. Amikor idegenvezetőnkkel, Shawallal megérkeztünk a piactérre, elsőre szinte felfoghatatlan szín-íz-illat kavalkádban találtuk magunkat. Itt mindenki hangosan magyarázott, mindent meg akart mutatni, és azt el is akarta adni.
Kezdve a hajó formájú fűszerekkel teli dobozkától (végül vettünk), a zanzibári focimezig (ezt is) egészen a maszáj törzset ábrázoló festményig (még nem került ki a falra) bármit.
Szerencsére Shawal mutatta az utat, így jutottunk el egy olyan étterembe is, amely a tetőtérben volt, és onnan az egész várost beláttuk. Mintha egy videójátékba vagy épp egy, az 1400-as évekről szóló történelmi filmbe kerültünk volna – leszámítva a házfalakon levő rengeteg légkondit.
Később eljutottunk a régi erődhöz, ahol ma már játékokat tartanak, megnéztük az egykori rabszolgapiac helyét, és azt is láttuk, hol született Freddy Mercury, a Queen zenekar egykori énekese. A belváros – amely szinte mindig tele van emberekkel – egyik ikonikus pontja egy telefon, amely egy póznára van erősítve, alatta egy felirat: „Indíts nemzetközi hívásokat, kérlek”. Nem tudni, hogy működik-e, de előtte sor állt, így feltehetően igen.
A keskeny utcákon egyébként órákon keresztül lehet bolyongani úgy, hogy szebbnél szebb építészeti megoldásokat láthat az ember, érdekes, de nehéz megunni, belefáradni ennyi szépségbe. Ilyen a Csodák háza, mely nem csak azért kapta ezt a nevet, mert itt volt először elektromos áram, hanem azért is rászolgált a nevére, mert túlélte a világ legrövidebb háborúját.
Ezt a rekordot 1896-ban az angolok elleni csatában állították fel a zanzibáriak, miután öröklési viszály tört ki. A britek véleménye nem egyezett az akkori uralkodóéval, nem őt akarták a trónra, és erről a véleményükről 38 percnyi bombázással meggyőzték az uralkodót is.
A Börtön-szigetnek a legrövidebb háborúhoz kevesebb, a sárgalázjárványhoz viszont sokkal több köze van. Egy szigetméretű börtönnek építették, ahová majdnem 40 percen keresztül utaztunk egy lélekvesztőre emlékeztető hajóval. A szigeten azonban sosem voltak rabszolgák, mert az 1890-es elkészültekor ugyan még tényleg az volt a terv, hogy elzárjak őket, de a sárgaláz felülírta a terveket.
Ide hozták karanténba a betegeket, majd a betegség után az itt élő tehetős angolok kezdték el nyaralónak használni ezt a helyet. A sziget legjobb része az óriásteknős-populáció. Több százan vannak, őseiket még a Seychelles-szigetekről hozták ajándékként, utódaik pedig remekül érzik itt magukat. Van közöttük 120 évesnél is idősebb teknős is, melyeket kézből is lehet etetni.
Ha úgy hozza az élet, hogy Zanzibárba kerülsz, naplementekor azt is láthatod, hogy a belvárosi piac street foodos mennyországgá alakul. Igazi utcai konyhákkal és elképesztően friss áruval. Ha szereted a tengeri herkentyűt, a legjobb helyen vagy, királyrák, polip és mindenféle halak kóstolhatóak. Különleges ételekkel egy meglehetősen különleges, az arabok által szép földnek nevezett szigeten.
Még nincs hozzászólás